Egy beszélgetés

Vannak azok a beszélgetések, amikor egy szinte ismeretlen, de már első blikkre is nagyon szimpatikus illetővel elegyedek számomra is váratlanul kellemes társalgásba. Ki gondolta volna, hogy barátaim és kollégáim zárványán kívül vannak még ilyen okos, művelt és szellemes emberek! Megnyugtató, ha valaki ismeri az irodalmi referenciákat, a kulturális utalásokat, helyesen használ idegen szavakat, és mindezt szerényen, természetesen teszi. A politikai nézetei is teljesen rendben vannak, csekkolom le ártatlanul. De nem esik túlzásokba sem, nem kívánja sem Bolsonaro, sem Trump halálát. Kellemesen egyetértünk tehát, nincs ingoványos talaj, rossz szóvicc, banális beszédfordulat. Teljesen véletlenül egy lelki társra, egy hasonszőrű emberre bukkantam, gondoltam épp, amikor az illető ezt találja mondani saját magáról:

– ...hiszen vízöntő vagyok!

Ez a mondat (ez a köszöb), amely a mindjárt részletezendő reakciókat kiváltja belőlem, gondolom mindenkinél más és más (oltásellenesség? Bagdy Emőke-idézet? homeopátia?). Számomra ez az a pillanat, amikor rájövök arra, hogy egy eszementtel folytattam az imént, teljes tudatlanságomban, nagyívű, kulturált és európai társalgást – ami így utólag szemfényvesztésnek, bűvészmutatványnak tetszik. Egy másodperc alatt átértékelem az iménti beszélgetést; átverve érzem magam, mint aki a pszichiátrián a beteggel társalgott volna, orvosnak nézvén azt! És még milyen jól társalgott!

Amúgy a szemem sem rebben. Azt próbálom végiggondolni, hogy miképpen lehetne ebből a helyzetből a lehető leggyosrabban kihátrálni, jólnevelten, anélkül, hogy a kölcsönös egyetértést és szimpátiát megbontanám. Mert inkább nyitok vitát oltásellenességről, Bagdy Emőkéről vagy homeopátiáról, mint arról, hogy valaki azért felejti otthon a kulcsokat, mert szeptemberben talált születni. Sőt, az igazán szimpatikus emberekkel vitázom csak szívesen a három felsorolt példáról – horoszkópokról nem. Annyi időm nincs. Na, meg az idegeim sem kötélből vannak. Úgyhogy rövidre zárom a csevejt, berakom az illetőt a megfelelően felcímkézett mentális skatulyámba, és viszontlátásra.

Később még elgondolkodom a dolgon, mint jelenségen, és mindig azt szűröm le belőle, hogy a világ, benne az Emberrel, mennyi meglepetést tartogat!