Nyitottságról, bátorságról, barátságról

Olyan érdekes megfigyelni, hogy ki hogyan reagál ugyanarra a szituációra.

Helyszín: játszótér, főszerepben: egy három-négyéves kislány, tavaly még állandóan babakocsiban tolták, idén már ő is rohangál a többiek után, dumál, résztvesz, véleményez. További szereplők: két, nyolc év körüli kislány, akik a homokot túrják valamiféle koncepció mentén, elmélyülten.

A kislány bátran odaáll a nagyok elé, megkérdezi: Játszhatok veletek? Az egyik nyolcéves undokul feleli: Nem! A kislány szomorúan visszaindul a papájához, de épp odaér, amikor a nagylány meggondolja magát: Na jó! Gyere! A kislány örömmel visszaszalad, pár perc mólva már boldolgan túrja ő is a földet. Később hallom azt is, amint szólongatja az egyik lányt, és mivel nem tudja a nevét, így hívja: Héé! Barátnő!

Értelemszerűen magamból indulok ki. Egyetlen olyan esetre emlékszem gyerekkoromból, amikor valakihez (velem egyidős, egyedül játszó lányhoz) előre megfontolt szándékból odamentem, és közös játékot javasoltam neki. Máskülönben ez a kezdeményező magatartás számomra teljesen ismeretlen – egyrészt soha nem volt bátorságom ehhez, másrészt nem is tűnt soha vonzónak az a lehetőség, hogy idegen gyerekekkel tobozokat dugdossak a homokba, ennél én sokkal büszkébb voltam (vagyok).

Azóta is csak nagyon ritkán kerültem olyan helyzetbe, hogy egy ismeretlennel folytatott közös tevékenység lehetősége miatt legyőztem volna a belső gátlást. És noha bénának tartom a világ felosztását introvertált/extrovertált teremtményekre, mert spektrumról, nem pedig halmazokról beszélünk, ezzel a magatartásommal bizonyára a spektrum legvégén helyezkedem el, aláírom. Egyszer elmentem a munkahelyi hűtőhöz reggel (soha nem járok arra) (te jó ég, ezek a régi, letűnt idők, amikor még a munkahelyemre bejártam!) és ott csodálkozva vettem tudomásul, hogy kollégák finom kávéillattól kísérve reggelizgetnek croissant-okat. Akkor nagyon rezgett a léc: a félénkségem harcolt a kíváncsiságommal, és noha ma már tudom, hogyan kell lazán (de gyomorgörccsel) odamenni kávézókban csoportosuló társaságokhoz, tehát megtehettem volna (azaz eljátszhattam volna a laza nőt), akkor mégis a remeteségem kerekedett felül.

Visszatérve a játszótéri esethez: a kislányt először visszautasították, majd befogadták. Hát nekem ez is elképzelhetetlen. Eleve mitől fél az ember egy ilyen kezdeményezéskor? A visszautasítástól (bár nemcsak; szerintem attól is, hogy hülyének nézik, hogy kellemetlen helyzetbe kerül, hogy saját maga előtt is lealacsonyodik, hogy bizonyítania kell stb., stb.) Na de én nemcsak büszke, de gőgös is vagyok (nagyon rossz elegy!) és az életben nem szólok többé ahhoz az illetőhöz, aki egyszer valamilyen okból elutasított vagy megbántott. Hát annyi más, homokozóban kuporgó kislány van a világon, kizárt, hogy én visszakuncsorogjam magam hozzájuk. Ma már ezt a lazaságot is tudom produkálni, az esetek abban a 99,9%-ában, amikor az érdek (nagyritkán: az udvariasság) legyőzi a önérzetes fafejűségemet.

És még mondani szeretnék valamit erről a barátnőzésről, bár ez talán egy egyszerű terminológiai kérdés, és akkor nem ide tartozik. Hogy kétperces ismerettséget képtelen lennék barátságnak titulálni, az biztos. Bár tény, hogy itt gyakran hivatkoznak egyszerű osztálytársakra úgy, mint a „barátokra”, de talán ezt haveroknak kellene inkább fordítani. Nekem személy szerint évtizedes, kipróbált, stabil barátságaim vannak, az is igaz, hogy az egyszerűség kedvéért szoktam úgy hivatkozni friss (és jó) ismerettségre, hogy a barátnőm. De emlékszem, egyszer egy idegen országban, idegen városban voltam gyakornok. Ötven másik gyakornokkal kerültem oda, október elején. Decemberre mindenki hazautazott egy hétre, Európa különböző országaiba, januárban láttam őket viszont a menzán. Azóta is emlékszem, hogy mennyire meglepett, hogy egyik-másik csaj milyen nagy puszikkal, ölelésekkel fogadta a többieket – holott csak két hónapja ismerték egymást!