Házikó

Nem is tudom, hogyan vettem rá a férjemet az utazásra. Nem emlékszem vitára, feszültségre; annyira rossz volt a karanténidőszak, Boninak és nekem annyira hiányzott már Magyarország, körülöttünk annyira sokan kezdtek el utazni, hogy valahogy nálunk is belekerült a közhangulatba az utazás lehetősége. A kérdés már csak az volt, milyen feltételekkel menjünk, de még ebben is hamar kompromisszumot kötöttünk. Arról szó sem lehetett, hogy három hétig Budapesten kuksoljunk, ha nem mehetünk éttermekbe, kávézókba, a Margitszigetre, a barátnőkkel találkozni, ha nem tömegközlekedhetünk. Boni is a szüleimhez vágyott leginkább, ezért elkezdtem gondolkodni azon, hogy esetleg kibérelünk egy házat a falujukban.

Külön kitérő arról, hogy ez milyen értetlenkedésbe ütközött. Nem értem azokat, akik nem értik, kezdve mindjárt a szüleimmel. Ők felajánlották, hogy menjünk hozzájuk, de én csak pislogtam; eleve mi van, ha karanténba kerülünk? De arról nem is beszélve, hogy pontosan másfél napig bírják elviselni a szórakozottprofesszor férjemet, aki bezárja azt az ajtót, amit nyitva kell hagyni, és nyitva hagyja azt, amelyiket szigorúan bezárva kell tartani, illetve az élénk, kergebirka gyerekemet, aki kiabálva követel figyelmet magának, viszont amikor senki sem figyel rá, a legnagyobb hülyeséget képes produkálni, lásd kerti csapok beindítása és úgy hagyása. Én is pontosan másfél napig tudom elviselni a gyereknevelési tanácsok áradatát, valamint a szemforgatást és a sóhajtozást, hogy milyen szófogadatlan gyereket termeltünk ki. Arról nem is beszélve, hogy ezer cuccal ruhával, mániával és rigolyával utazunk; hogy mindent két nyelven kell folyton elismételni, hogy egymás szavába vágunk, hogy maga a ház is olyan bonyolult, többszintes (utálom a több szintet!), hogy tényleg kényelmetlen lett volna.

Kértem a szüleimet, nézzenek körül, van-e kiadó ház a környáken. A mamám lagymatagon megígérte, hogy majd megkérdezi. Kétnaponként rákérdeztem, állandóan elfelejtette. Erősködtem, nyomultam, újabb ígéreteket tett. Egyszer valóban be is csöngetett valahova, de az nem volt kiadó, utána szerintem el is ment a kedve a kérdezgetéstől. Hát nem tudom, de én az a típus vagyok, aki ilyenkor végigszórja a falu összes postaládáját, és kiplakatírozza a közértnél, hogy bérbeadó házat keresünk. Fura volt a passzivitásuk.

Kezembe vettem az ügyintézést, a neten egyetlen kiadó házat találtam, három napra. Akkor volt annyira elegem már az egész karanténból, hogy azonnal lefoglaltam: egy vadregényes kertben fekvő, nagylégterű faház volt, szuperul berendezve, az ember legszívesebben odaköltözött volna. Három napra 140 ezer forint, a férjemnek el sem mondtam.

Fölhívtam viszont a papámat, hogy nézzék meg kívülről a házat. A papám szóhoz sem jutott attól, hogy én pénzt akarok fizetni azért, amit náluk ingyen is lehetne (=lakni), és ismét nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem megyünk hozzájuk? Sajnos nem értik meg, hogy kellene nekünk egy minimális intimitás, tér, hogy nem erőszakolhatom a francia időszámításunkat rájuk, akik 11-kor reggeliznek, és akkor ebédelnek, amikor Boni leül uzsonnázni („Fiam, kérdezd már meg Z-t, nem kér-e egy kis rántott húst'” – elhangzott 16 órakor). Úgyhogy kínomban a legkézenfekvőbb okot mondtam: Hát mert nálatok nincs a WC-n retesz!

A papám, rövid gondolkodás után összegezte az elhangzottakat: Fiam, akkor most te 140 ezer forintot fogsz fizetni egy reteszért, ugye?

Be kellett látnom, hogy ezt bizony így is meg lehet fogalmazni (és hogy ebben az értelmezésben tényleg béna az egész). Szerencsére annyi előny származott a dologból, hogy a mamám a homlokára csapott és eszébe jutott, hogy akkor megkérdezi az Istvánt, kiadja-e még a kis házikóját, itt három házzal arrébb?

Szóval így kerültünk ide, 50 méterre a szüleimtől, de mégis külön fürdőszobával, külön konyhával, külön kerttel, ahová vissza tudunk húzódni, ha már azt látom, hogy mindenkinek elege van a másikból. Ez viszont nem egy Instagramkompatibilis, dizájnos kisház, hanem amolyan régimódi (mapaság retrónak mondják) épület, viszont két hétre olcsóbb, mint a másik ház három napra. Z. csodálkozott is, hogy én egy ilyenben hajlandó vagyok időt eltölteni, de hát a koronavírus mindent felülír, és a célnak végülis tökéletesen megfelel.