Imádom

Olyan cuki dolgai vannak ennek a gyereknek, egyszerűen imádom! Kezdve a rajzaival és a mindenféle műalkotásaival: girbegurga vonalakkal, halálosan komolyan rajzolja a búboskemencére hajazó autóit, a rozzant házakat, amelyek teteje a sündisznószerűen tüskés napot verdesi. A részeges, vigyorgó repülőgépeket, az imbolygó létrákat és a mindent beborító hópelyheket. Mostanában szívesen díszíti a képeit dobókockákal, és menő még mindig a karácsonyfa is. Minden valamirevaló avantgárd művész sírva fakadna a gyönyörűségtől, ha meglátná a torzított perspektívában készült, felül- és oldalnézetet ötvöző utcaképet – és minden valamirevaló közlekedésmérnök jót röhögne a körforgalmakkal váltakozó zsákutcákon, a nyilak és behajtani tilos táblák garmadáján..

Rajzait összeragasztgatja, vagy tűzőgéppel összetűzi. Mindenféle borítékokban „ajándékokat” ad nekünk. Nagyon bőkezű. Van, hogy a borítékot csomagolópapírba csomagolja, kétszer, háromszor, majd jól átkötözi szalaggal. Ákombákom betűível rákörmöli, hogy M-A-M-A-N. Ezer szivecskét rajzol hozzá, megnyilazza, hogy mind a mamához tartoznak (elolvadok). Egyébként számon tartja a műveit, ha hiányzik az épp aktuális alkotás, keresi, és azt is leelenőrzi, hogy elteszem-e az ajándékokat. Egyszer a szobájának egyik sarkában hétpecsétes borítékot találtam, benne a balszerencsét hozó Fekete Péter kártyával – szépen eliminálta a játékból. Az íróasztalomra kivágott autókat, betűket rak, az éjjjeliszekrényemre képeket csempész, a dolgozós táskámba egyszer nagy kuncogva egy lufit rejtett el.

Aztán az is olyan cuki, amikor és ahogy magyaráz. Eleve a hibái, a nyelvek bábeli keveredése („olyan jól vagyok INSTALLÉ ICI”, „IL FAUT odaCOLLER a rajzot”), na meg a kiejtése. Amikor foci közben azt mondja úri francia dialekttel: „Én vádok Fránsziáorhszág, te vád Mádárorhszág!” – akkor meghalok a nevetéstől. Hogyan is lehetne másképp? És ahogy a mondás tartja, tényleg annyira ártatlanok még ezek a kicsik. A múltkor elmagyarázta, hogy milyen sokféle felelős van az oviban: ő a Lolával együtt azon a héten az uzsonnafelelős volt, ami azt jelentette, hogy az uzsonnástáskákat tartalmazó ládákat be kell gurítani a terembe. Mert annak a ládának vannak kerekei! – magyarázta lelkesen, mit lelkesen: a kerekek iránti mérthetetlen rajongással, sőt: elismeréssel a szemében, hogy bizony mik vannak a világon! Látszott: halálosan komolyan veszi a rá osztott feladatot. Van még időjárás-felelős is („responsable de météo”), ezt viszont olyan közönnyel, akkora evidenciával mondta, mintha gombnyomással lehetne napsütést vagy esőt rendelni.

Amikor dumál, belelátok a kis világába: tanulságos megtudni, hogy mit jegyez meg, és mit nem, mit tart fontosnak és mit nem. Például lövése sincs, hogy a körülöttünk lévőknek milyen színű a szeme, tudta viszont, hogy Z. hol tartja a Bibliáját (???), és emlékezett arra, hogy „a Papi venni fog egy szép új autót” (nyáron beszéltünk erről utoljára). Komolyan vesz minket, ott csúszik a rendszerbe hiba, amikor ketten kétfélét mondunk neki. Mindent eljátszik és leutánoz; igazi kis majom. Eléggé konok, más értelmezésben: céltudatos. Ha bizonyos dolgokat elhatároz, azokhoz tartja magát. Most sarkítani fogok, de ha pl. eldönti, hogy holnap megkóstolja a kukoricát, akkor ma semmi esetre sem fog belőle enni, holnap viszont saját maga jelentkezik érte (noha nem szereti a zöldségeket). Azt a bizonyos pulcsit, amire egyszer azt mondta, hogy ronda, soha nem hajlandó fölvenni – amúgy pedig nem érdekli, mi van rajta.

Megtanulta kezelni a vezetékes telefont, derűre-borúra felhív minket a mobilon.  Érdeklődik, hol vagyok, mit csinálok, mikor jövök haza? Szerelmi vallomásokkal halmoz el engem is, az apját is: „Sérhétlek, Mama!”, „Je te aime, Papa!”.