2017. február 19., vasárnap

Fekete árnyék

Kb. 10 éves és 36–38 éves korom között rendszeresen voltak hirtelen rámtörő és megmagyarázhatatlan rosszkedv-rohamaim. Ezekkel nőttem fel és éltem együtt. Olyan minden-szar-és-minden-mindegy típusú, amikor az ember egy gödör alján érzi magát. Nem kell drámára és könnyekre gondolni, egyszerűen csak két-háromnaponta jelentkező pár órás rossz kedvre, búskomorságra, lehangoltságra, kedveszegettségre. Főleg télen, főleg vasárnap délutánonként, főleg, ha egyedül voltam. És meg voltam róla győződve, hogy ez a normális.

Alig tudom ma már elképzelni. Egyáltalán nem tudom felidézni az érzést! Sőt, a fenti leírást is csak úgy tudtam rekonstruálni, hogy ha magára a rossz kedvre nem is, de valamennyire emlékszem még azokra a gondolatokra és elhatározásokra, amelyek ilyenkor fogantak meg bennem: ugyanis minden ilyen eset úgy végződött, hogy elhatároztam, szívósabb leszek és nem fog leütni a lábamról egy kis rosszkedv. Mindig ezzel ostoroztam magam és mindig fogadkoztam, hogy márpedig nem és nem, nem kerülök padlóra. Konkrétan emlékszem egy pillanatra, az Üllői uóton mentünk autóval, kinéztem az ablakon a körút előtt, és arra gondoltam: na jó, vége, ez volt az utolsó, mostantól mindig vidám leszek, nem igaz már basszus, hogy micsoda penészvirág vagyok.

Az okot nem tudom. Lehet, hogy nem is nagyon volt. Azt hittem, ez az ürességérzés az emberi lét velejárója, inkább csak küzdöttem ellene, minthogy megpróbáltam volna elemezni vagy kibeszélni. Így utólag sem tudok mit mondani, mi volt ez? Hiszen mindez alatt a hosszú idő alatt is voltam boldog, szerelmes, lelkes, ambiciózus – máskor meg csalódott és boldogtalan. De az éppen adott általános közérzetemtől függetlenül a rosszkedv időről időre előjött. Tehettem volna valamit ellene? Gyenge voltam?

Mindenesetre ez a hendikepp, amely szervesen hozzám tartozott, amelytől mindig kicsit tartottam és amelyet bele kellett kalkulálnom a mindennapokba, és amely nagy lendülettel, rendszeresen és logikátlanul érkezett, letaglózott és pár óra múlva kifúlt, szóval ez az egész eltűnt a semmibe. Voltnincs. Elfújták. Hírmagja sem. De vajon mitől, hogyan? Két tippem van: a gyerek vagy az öregedés. A fiam, ezt nem kell magyarázni, teljesen más perspektívába helyezi az egész életemet, a hétköznapoktól elkezdve a vakációig. Az öregedés pedig arra figyelmeztet, hogy minden percet maximálisan ki kell használni, még a szitáló esős februári estéket is, hiszen minden egyes perc megismételhetetlen és rohanunk a végállomás felé.

Bárhogyan legyen is, én soha nem gondoltam volna, hogy ettől a szarságtól egyszer csak megszabadulok. Persze előfordul ma is, hogy elkeseredett, nyomi, ideges, bosszús, türelmetlen, enervált, nyugtalan stb. vagyok, de rossz kedvű évek óta nem voltam. És basszus mennyivel jobb így!

17 megjegyzés:

  1. Lehet, hogy egyszerűen csak a szerotonin termelésed csökken néha (pl. fényhiány hatására, stb) és amikor újra fellendül, elmúlik a rossz kedv!...

    VálaszTörlés
  2. Nekem sajnos ez nagyon sokszor van! Altalaban faradtsag, stressz (es hormonok) segitik elo..

    VálaszTörlés
  3. Arra, hogy ez valamifele medikalis-hormonos cucc, soha nem is gondoltam! Pedig milyen igaz. Lehet h siman csak a biologia all a hatterben! halleluja! :)

    VálaszTörlés
  4. Nekem kb. 20 éves korom óta alulműködik a pajzsmirigyem, de ez 42 éves koromban derült csak ki, akkor kaptam először csak egy parányi mennyiségű pm hormont ( azóta 3x annyit szedek már) és akkor olyan volt, mintha egy hosszú téli álomból ébredtem volna, minden sokkal élénkebb, sőt élesebb frissebb, színesebb lett és eltűnt minden depis gondolatom, ami addig nekem is előfordult, bár szerencsére elég rendszertelenül, de akkor padlóra küldött, na az azóta nincs.

    VálaszTörlés
  5. Mióta a kisfiam megszületett, a hipochondriám, mely addig is létezett, olyan szinten felerősödött, hogy meghatározza a mindennapjaimat. Őt is féltem, és magamat is. Nagyon durva.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szintén zenész. És attól félek hogy nem fog emlékezni rám ha netán meghalok. Néha azon gondolkodom hogy kellene neki írnom egy levelet az élet nagy rejtelmeiről (ha esetleg nem lenne majd alkalmam elmesélni) csak nincs időm.

      Törlés
    2. Egy baratnom csinalt egy dossziét a kisfiának, az élet - ha nem is rejtelmeirol, de - veszelyeirol! (Kabitoszer es tsai)

      Törlés
  6. Offtopic: A hírmagja sem helyett írmagja sem, vagy hírmondó sem megoldást javasolnék:D. Rídonli É.

    VálaszTörlés
  7. Hahaha, koszi!! Gyanús volt a hírmag :-DDD de siettem es csak megvontam a vallam :)))

    Meselo: azta!! Meg jo, h kiderult. Lovely: erdekes, en a betegsegektol egyaltalan nem, a balesetektol viszont annal inkabb felek.

    VálaszTörlés
  8. Szerintem egyértelmű, hogy a gyerek léte okozza, magamon és a barátnőimen, ismerőseimen is látom ezt. Én azon szoktam gondolkodni, hogy visszatér-e a rosszkedv, ha felnőnek vagy legalábbis tizenévesek lesznek, kollégiumba, külföldre költözenek, ilyesmi; vagy ez már egy egész életre meghatározza egy nő létét és alaphangulatát? (remélem igen)
    Üdv: Rita

    VálaszTörlés
  9. En is remelem!! De ha visszatérne, tuti kernek vm orvosi segitseget, most, hogy mar tudom, h lehet elni rosszkedv nelkul is.

    VálaszTörlés
  10. Tamko, "véletlenül" nem akkor maradtak abba ezek a rossz érzések, amikor elkezdted írni a blogodat? Ha igen, lenne egy gondolatom, mert velem nagyon hasonló dolog történt.Egy régi olvasód.

    VálaszTörlés
  11. Nemm nagyon emlekszem már... mi a teóriád? Az írás gyógyít?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Abszolut! Terápiás. Én nagyon komoly betegségből jöttem ki úgy, hogy elkezdtem újra írni -én is fordító vagyok, meg író és forgatókönyvíró - már a lányom 4 hónapos korától.Elkezdtem írni egy könyvet az anyaságról. Ahogy láttam a "fekete árnyék" címedet, amit én sötét felhőnek hívtam magamban, már gyanús volt, h miről írsz majd :) Jó tudni, h más is járt ilyen cipőben és kikeveredett belőle.Ezt szerettem volna visszaigazolni magamnak és nagyon érdekelt volna h össze tudod-e kötni időben.Nekem igazi reveláció volt: egy este olyan rosszul voltam, hogy semmi nem tudott kimozdítani belőle.A férjem ekkor közölte velem, hogy szerinte írnom kéne (mármint most, azonnal) Bementem a dolgozószobába, írtam valamit, ami csak úgy, katartikusan kijött belőlem, és konkrétan jobban lettem (elég konoly tüneteim voltak) Persze nem múlt el minden egyből, még mindig úton vagyok, de azóta lefoedítottam egy könyvet is, ami szintén nagyon inspirált és sokat segített :) Most látom, h alant véletlenül be is mutatkoztam, és vmiért nem tudom kitörölni :)

      Törlés
  12. Biztos az írás is segít! Bár én inkább valami hormonális dolgot gyanítok a háttérben, ahogy a többi kommentelő írta. Most már úgy látom, szinte betegség volt az az állapot... de nem hiszem, hogy ha most abbahagynám a blogot, visszajönnének ezek a rohamok.

    Köszi a bókot :)))

    VálaszTörlés
  13. Igen, megköszönöm ha kitörlöd. :) És igen, simán lehet hormonális, azt nem hinném h pszichés, hacsak nem vagy extán elfojtós fajta, mert ott tudnak cifra dolgok történni:) Én mellékvesefáradtságot vizionáltam magamnak, de amikor eljutottam a Synlabba vervetelre, elment az egész Lurdy-ban az áram, és annyiban hagytam a dolgot.:D ki is derult h nem az volt a bajom. Olyan olvasmányos vagy amúgy, hogy csuhajja! Többek között ezért is olvaslak.

    VálaszTörlés