Az alvósállat története

Amelyből kiderül, hogy kezd az agyunkra menni a nagy igyekezet, hogy mindent jól csináljunk.

Boni születésekor kapott egy plüsselefántot, ami mára a Nagy Kedvenc és Elválaszthatatlan Alvósállatává nőtte ki magát. Mivel az elején minden négylábú állatot miaú-nak hívott, de még azt sem tudta kiejteni rendesen, hanem miá-t mondott helyette, az elefántra ráragadt a Mia név. A fiam és Mia a bölcsi óta elválaszthatatlanok, mert noha azóta lett több más alvósállata (sőt, még egy babát is vettünk neki), de a bölcsibe csak a Miát viszi, vagy ha valamilyen Fontos és Félelmetes Esemény történik (doktornéni, lázmérés stb.), akkor is mindig a Miát kéri. Régebben elgondolkodtunk azon, hogy Bonika tudja-e, hogy Mia nem élőlény?

Már kétszer is megtörtént, hogy Z. este, a hidegben és/vagy esőben végigment azon az útvonalon, ahol hazajöttünk, mert Mia elveszett. Egyszer a kapura tette föl valaki, másszor viszont el sem veszett, a lakásban volt, csak mi pánikoltunk be és indultunk a keresésére. A második eset után két óvintézkedést hoztunk: 1) rávarrtam Miára Z. telefonszámát. 2) rendeltünk egy ugyanolyan plüssállatot. Ez nehéz ügy volt, mert anno Amerikából küldte nekünk Z. nővére, és mivel csak Amerikába lehetett rendelni (a bolban már nem lehetett kapni) az utánküldés miatt az új plüss 50 euróba került. Persze nem bántuk!

Z. nem akarta a Pótmiát odaadni Boninak (az okot mindjárt elmesélem), ezért kimostük és betettük a szekrénybe. Pótmia hónapok óta ott várt a sorsára, amíg múlt éjszaka Bonikám meg nem betegedett. Lázas és étvágytalan volt már délután is, fájlalta a hasát, álmában is sírdogált, majd éjjel egykor többször is hányt. És akkor az történt, hogy egyszer csak ott álltunk mind a hárman a fürdőszobában az összehányt lepedővel, hálózsákkal a kezünkben, és a tűzforró, zoknira levetkőztetett Boni olyan kétségbeesetten sírt az összehányt Mia után, hogy az ember szíve meg akart szakadni. Az éjszakák egy beteg gyerekkel Brexit után amúgy is olyan félelmetesek, hogy én azt hittem, menten meghalok, ha nem tudom neki odaadni a Miát, hogy megvigasztalódjon.

- A Pótmia! - rohantam a szekrényhez ellentmondást nem tűrően. Z levette, és vonakodva odaadta Boninak, aki már vidáman ült az ölemben, a hányás után valószínűleg megkönnyebbülve.

Z. viszont csak most fogta föl, hogy hónapok rejtegetése után Boni végülis meglátta és meg is kapta a Mia hasonmását. Teljesen kétségbeesett. Szerinte ugyanis nem szabadna azt megtanítanunk a gyereknek, hogy a kedvenc állatkája pótolható, hogy van másik. Ha Boni a régi Miához ragaszkodik, akkor azt semmilyen más plüssjáték nem helyettesítheti. Ugyanúgy, ahogy egy anyát vagy egy apát sem helyettesítheti soha senki - mondta el újra a teóriáját. Majd engem okolt, hogy miért engedek mindig ilyen könnyen a gyereknek, ha sír, miért nem tudtam kivárni, hogy lenyugodjon magától. Most majd egy érzelemmentes pszichopatát csinálunk belőle, aki úgy váltogatja majd a barátait meg a nőit, mint a Miát ruháit.

Mondom, éjjel egy lázas gyerekkel teljesen másképpen éli meg a dolgokat az ember, mint normálisan tenné. Úgyhogy én is kétségbe estem, és gyorsan elkezdtem magyarázni Boninak, hogy ez nem ám az igazi Mia, hanem a testvére, a Pótmia, aki a szekrényben lakik fönt és csak akkor jön elő, ha az igazi Mia megbetegszik.... de a legviccesebb az a jelenet volt, amit azután láttam, hogy áthúztam az ágyat és bekukkantottam a fürdőszobába: Z. pelenkázta Bonit és közben rendületlenül és komolyan magyarázta neki: - Bonikám, tudod, ez nem a Mia. Nagyon hasonlít, de ő nem az . Őt úgy hívják, hogy (na, ezt nem tudom, honnan vette, de saját fülemmel hallottam:) Fanfan.

Azóta a gyerek visszakapta az igazit, az új pedig visszaköltözött a szekrénybe. Nem tűnik úgy, hogy Boni össze lenne zavarodva. Az is igaz, hogy gyakorlatlan szemek nem is ismernék fel, hogy ez a két plüssállat ugyanaz: míg az új plüss nagy, fehér és bolyhos, a régi a heti áltag egy mosástól kb 2/3-ára összement. A színe is megváltozott: már nem fehér, hanem szürke, a bolyhok lejöttek róla, a lába foszladozik, az ormánya cafatokban, a feje (ahol Bonikám rágcsálni szokta) a sok könnytől, nyáltól, váladéktól, főzeléktől és hányástól már sárga. Rajta van a telefonszám, és egy ragtapasz, ami hónapok óta nem jön le. Szóval Mia nagyon ramaty. De ő az Igazi!