2015. június 20., szombat

Honvágy (9455845233. fejezet)

Faludy György: Pokolbéli víg napjaim (részlet)

Egyik bajtársam [...] megkérdezte, miért nem angol verseket írok? [...] Azt mondtam bajtársamnak: ha ő azt a szót használja, hogy wood, erre a mélyzöld sűrűségre gondolt itt körülöttünk, egymásra hajló és szinte összeérő fákkal, bozóttal alattuk, erre az áthatolhatatlan rengetegre, melyen nem vezet ösvény, se csapás, ahol kígyók tanyáznak – erre a dzsungelszerűségre, melyet az amerikai úgy látogat, hogy a nagy útról kifordítja feléje autója orrát, és a benzint szagolja, vagy letelepszik ilyen kis tisztásokra, melyeket az erdőbe vágtak az út mentén, mint ez a PX.

Ha viszont azt a szót ejtem ki, hogy erdő, akkor a budai hegyekre gondolok, a Börzsönyre, a Mátrára vagy a Bükkre, egymástól több méter távolságban növő fákra, melyek között kilátok az égre, ahol a fák között a mélyben ritkás fű nő, földieper és itt-ott egy galagonyabokor nyújtja vörös körmeit; erdőre, ahol sétálok, szaladgálok, virágot gyűjtök vagy leheveredem. Sorra vehetném az ilyen konkrét fogalmakat, és kiderülne, hogy az a szó, mely magyarul, angolul ugyanazt jelenti, lényegesen más képzeteket és képeket vált ki itt avagy ott. És mi lenne még, ha oly absztrakt fogalmakat próbálnék összehasonlítani a magyarban és az angolban, mint politikai párt, etika, életmód, illem, vallás vagy kötelesség? Minden magyar mondatnak megvan az angol megfelelője. Pontosan le lehet fordítani, csak éppen reménytelenül mást jelent, és éppen a lényeg sikkad el a fordításban – a kép, a fogalom a szótári szó mögött.

Ha egy magyar rímet leírok, azonnal tudom, használta-e már előttem magyar költő avagy sem, és ha látom, hogy különleges rím, melyet más is megírt, másikat keresek helyébe, mert a nagyon jó rím nálunk magántulajdon: a példán – példány Kosztolányié, a húrokon – hű rokon Vörösmartyé, a szelíd őz – elidőz Attiláé. Angolban a rím közkincs, mert az angolban van kétszázezer rím és a magyarban kétmilliárd. Ha eszembe jut egy rím, mindjárt tudom róla, milyen hatást és asszociációt vált ki az olvasóból, hogy régimódinak vagy modernnek, ünnepélyesnek vagy csúfolódónak, banálisnak vagy affektáltnak hangzik-e. Tudom, azt is, hogy a rím mikor diszkrét, és mikor ragyog, mint a csiszolt ékszer, hogy mikor lapos és észrevétlen, hogy a mondanivaló előtt háttérbe szoruljon, és mikor jelez melankóliát, modern pökhendiséget, kétségbeesést, fájdalmat, örömet, mikor untatja az olvasót, és mikor oly semleges, hogy nem is venni észre. Az angolban még azt sem tudom mindig, hogy melyik a rím: rím-e igazán, és melyik rímel csak a szemnek; ha Shakespeare-nél azt olvasom, hogy a move a love-ra rímel, azt gondolom, hogy a stratfordi mester ezúttal szunyókált versírás közben, és csak angol ismerőseim (nem amerikai ismerőseim) világosítanak fel, hogy Shakespeare korában a love-ot luvnak ejtették.

És aztán: a magyar irodalomba és a magyar történelembe születtem bele, teljesen függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nékem, vagy sem. Az iskolában nem Robert Herrick, Andrew és John Keats versei tetszettek nékem, hanem Balassiért, Vörösmartyért és Arany Jánosért lelkesedtem. Ha azt a szót hallom, hogy „győzelem”, nem az appomattoxi törvényház vörös téglaépületét látom magam előtt, ahol Lee letette Ulysses Grant előtt a fegyvert, hanem az isaszegi és a nagysallói csatatér zöldjét; a „demokrácia” szóra Kossuth Lajos ovális feje tűnik elém, nem Lincoln Ábrahámé. Akárhogy is nézem, a magyar irodalom és történelem más, mint az amerikai irodalom és történelem, más módon halad, más fázisban van; mint két folyó, melyek mindegyike másfelé folyik, más a partja, mások az áramlatai, másként kell utazni mellette, és hajózni rajta. A magyar parasztról mindent tudok. Tudom, hogy mily gyermekmeséket mondtak néki fiatal korában, és ezek közül melyeknek örült, és melyek töltötték meg iszonnyal a sötétben, elalvás előtt. Ismerem minden mozdulatát, hogyan emeli fel a borospoharat, tölti ki, törli meg a verejtéket homlokán, engedi előre vendégét az ajtóban, és milyen grimaszokat vág, ha vasárnap reggel borotválkozik a konyhában, a kistükör előtt. Azt is tudom, mi a képzete a magyar irodalomról, a magyar történelemből mire emlékszik, mit hisz el abból, amire meg akarták tanítani, és amit a politikusok mézesmadzagként orra elé tartanak – legyenek a politikusok áporodott sváb ébredők, idejét múlta hatalmi monopóliumokhoz ragaszkodó magyar urak, nyilas hiénák vagy kommunisták. Amerikai parasztokkal közel négy évig voltam együtt a hadseregben, és tudtam, hogyan élnek, minek örülnek, és hogyan halnak meg; de hogy egy georgiai farmer vagy egy montanai erdőmunkás mint él, és mi jár a fejében, arra nem tudok válaszolni.

És a hiúságom! Gőgömet egész életemben alázattal és udvariassággal lepleztem, oly zavarral, ahogy csak kifért belőlem. Ha ünnepeltek, elbújtam az ünneplés elől, a költői esteken, ahol az ország legjobb színészei szavalták verseimet, többnyire meg sem jelentem. De itt az emigrációban, kivált Amerikában fájdalmasnak éreztem, hogy senki sem ismer. Ha vendéglőbe mentem, jó kiszolgálást kaptam másodszorra vagy harmadszorra, miután a pincérnek kellő borravalót adtam. Odahaza a pincér ismer, és mint régen, odajön hozzám, és a legjobb és legolcsóbb tálakat ajánlja kérdezetlenül is, nemcsak azért, mert ismeri nevemet, hanem azért is, mert még azt is tudja, hogy szegény vagyok és tisztességes. Ha Amerikában le akarok lábáról venni egy nőt, udvarolnom kell néki pár napig, vagy pár hétig; odahaza elég egy délután. Magyarországon hitelem van, mindent tudnak rólam, nincs titok; míg itten elébb tökéletesen meg kéne tanulnom angolul (és ez ellen, mint magyar költő, ösztönösen védekezem), és még részletesebben meg kéne ismerkednem ezzel az országgal (oly részletesen, ahogy nem lehet), mielőtt intellektuális bankszámlát nyitnék magamnak. És ez érvényes az élet minden megnyilvánulására, barátok és ismerősök szerzésére és odaadó híveimre is, akik elől otthon szöktem, míg itt kétségbeesem, hogy nincs ki elől szökdösnöm. Még a halálban is ez az elv kísér. Bármily lehetetlennek hangzik, de úgy érzem, hogy a Kerepesi temetőben sokkal kevésbé leszek halott, mint itt, az egykori nádas helyén épült temetőben, ahol Fényes László fekszik, vagy valahol a virginiai erdőben, ahol Kossuth tábori főpapja, báró Mednyánszky Cézár és annyi más sírját rég belepte a gyom.

4 megjegyzés:

  1. Végig sóhajtozva olvastam végig.

    VálaszTörlés
  2. Pedig neked nem is kellene pedig!

    :))

    VálaszTörlés
  3. Hú, köszönöm szépen az idézetet! De jó nekünk, hogy nem kényszerből kell külföldön élnünk...

    VálaszTörlés
  4. ezt nagyon köszönöm, én is!

    VálaszTörlés