Az alvásról (1.)

Elöljáróban: ez a 4É módszer nem nekünk való, jól befürödtünk vele. Ezt a technikát csak akkor érdemes kipróbálni, ha az ember hisz abban, hogy egy ilyen pici babát meg lehet rendszabályozni, keretek közé lehet szorítani. Én pedig eleve (reményekkel ugyan, de) kételyekkel vágtam bele. Aztán az sem lett volna rossz, ha rendesen elolvasom a könyvet, de erre meg nem akartam időt pazarolni, ezért csak átfutottam, pl. másodjára esett csak le, hogy a szerző nem a sírni hagyás mellett tette le a lantot.

Mert volt olyan, hogy sírni hagytam, ez RÉMES volt. Egy három hónapos csecsemőt sírni hagyni, aki még nem ért semmit az egészből, az maga a kegyetlenség. Szörnyű lelkiismeret-furdalásom lett utána, pedig csak pár (óráknak tűnő) perc volt. Aztán volt olyan is, hogy az utasítás alapján próbáltam az ágyában elaltatni – ilyenkor kb 40 perc altatás után aludt 5 percet, és ez volt a legjobb eredmény, komolyan. Énekeltem, simogattam a fejét, masszíroztam a hasát, szavaltam. Elaludt, kimentem, rázendített, visszamentem és kezdődött minden elölről – ez lett a mi körforgásunk, nem pedig az étkezés- ébrenlét-édes álom-én.

Pár nap alatt szerintem sikeresen megtanítottuk Bonhomme-nak, hogy ha azt akarja, hogy felvegyük, akkor rendületlenül sírnia kell. Egyre inkább oda lyukadtam ki, hogy nem is olyan nagy baj, ha ölben, ringatva alszik el. Végülis ezért vagyok szülői szabin, nem? Akkor legalább nem sír szegényke, nekem meg nem lesz kudarcélményem, hogy már megint szoptatás után aludt el, ráadásul rajtam, amivel egyszerre két szabályt rúgok föl.

Egyre kevésbé tűnt szimpatikus gondolatnak, hogy a későbbi nyugodt éjszakák és nappalok reményében a baba szokásait már most kell kialakítani.  Olyan gyorsan változik egy ilyen kicsi - Martine és Réka is ezt erősítette meg kommentben -, miért pont az a tulajdonsága lenne állandó, hogy könnyen elalszik? Aztán meg, nem is tudom mit panaszkodom, még örülhetünk, hogy éjjel jól alszik.  Nappal pedig, ha minden kötél szakad, el tudom altatni a babakocsiban, max. kiviszem minden nap, na és?

Szóval a könnyebbik utat választottuk… egyelőre. De ezért is jó lenne egy második gyerek. Megkérdeztem Petra barátnőmet, hogy hogyan lehet mindezt egy második gyerekkel végigcsinálni. Hogyan van az embernek annyi ideje, hogy minden szoptatás után mozdulatlanul üljön egy órát, nehogy felébredjen a kicsi? Azt válaszolta, hogy egyáltalán nem nehéz két gyerekkel, mert a másodikkal az ember MINDENT máshogy csinál.

(Amúgy pedig Bonhomme ma 3 hónapos. Igaz, hogy elromlott az alvókája, de annyi mindent kaptunk cserébe. Pár (két-három) hete már ránk is nagyokat mosolyog, nem csak a zsiráfra. Figyelmesen néz, ha beszélünk hozzá, az énekeket imádja. Nézegeti az ökleit, de szerintem még nem jött rá, hogy azok hozzá tartoznak. Megmarkolja a keze ügyébe eső tárgyakat, ami leginkább a pulcsiját jelenti, de volt már, hogy a légzésfigyelő zsinórjába csimpaszkodott.)

Z. jól összefoglalta a minap, hogy mit remélek az altatásmizériáról: „Talán... majd mególdódik a dolog valahogy magától!”