Ketyeg az óra!

Tegnap felmondtam az itteni lakásomat, november 10-től már nincs hol laknunk Brüsszelben. Nincs visszaút, addigra el kell költöznöm Z-hez, bútorokkal vagy anélkül. Össze kell tehát pakolni, meg kell szervezni egy csomó mindent (bank, biztosítás, kocsi), de legfőképp: mihamarabb fel kell újítani Z. házának egy részét. Mindezt három hónap alatt, mert holnaphoz pontosan három hónapra vagyok kiírva (ami azt is jelenti, hogy kezdődik az utolsó trimeszter, nő a baba!). Néha úgy érzem, nem tudok lépést tartani az irammal és elsodornak az események, de aztán belegondolok, hogy még mindig bőven van időnk. Még akkor is, ha tulajdonképpen én október 10-re már mindent be szeretnék fejezni – a felújítást, a költözködést, az adminisztrációt –,  mert akkor fogom elkezdeni a szülési szabit és onnantól kezdve már csak olvasni meg kötögetni meg láblógatni szeretnék.

Z. most szembesül szerintem azzal, hogy egy nő véglegesen (újra) betör az életébe és a házikójába. Egy gyerek még oké, de hogy a házát is felforgassa valaki! Nekem ugyanis határozott elképzeléseim vannak pl. a falak színéről, a konyha típusáról, a padló mineműségéről, az ágyak keménységéről, a gyerekszoba jellegéről, míg szerintem ő nem bánná, ha minden ugyanolyan maradna, mint volt (azaz mint a 80-as években..).  Én pl. a bútorok és a konyha 90%-át kidobálnám, mert minden régi, koszos, törött, ócska, őt viszont abszolút nem érdeklik a tárgyak, szerinte nagyon jól lehet inni egy 25 éves kutyusos, csorba bögréből is. Szegénykém, meghirdette a régi kanapéját az interneten, és csodálkozik, hogy egy telefonhívást sem kapott. De hát ki venne meg egy több évtizedes kanapét két fotellal?? A konyhai cuccokat felmenekítette az emeletre (ami nem lesz felújítva, most minden ott van), mondván, majd kidobjuk a felújítás után, ha esetleg tényleg ki kell dobni valamit... Nekem viszont az az elvem, hogy amiről nem tudjuk, hogy mi, vagy amit 5 éve nem használtunk, az kuka. Találtam például hátul a konyhaszekrényben ősidőkből származó csigaevő készletet (szintén felvitte az emeletre). Nos, abban a házban 15 éve nem evett senki csigát, miért hiányozna, ha kidobnánk? Nem hiszem, hogy holnap lesz a napja, hogy csigát fogunk felszolgálni, ráadásul hat személyre! Diplomáciára és türelemre lesz itt szükség, de érzem, hogy előbb-utóbb sikerrel fogok járni – a whisky-s pohárkészlet és a törött kukta leselejtezésének ügye például azt hiszem, sínen van!

A képen látható pad például évek óta széknek szolgál(t) a konyhában. Azon kívül, hogy hát hogy néz ki, nagyon kényelmetlen is, mert ha az egyik ember be szeretné húzni, a másiknak is fel kell állnia. Én már évek óta azt tervezem, hogy saját kezemmel viszem a hulladékudvarba és saját szememmel fogom megnézni, hogyan zúzzák be mind a kettőt, ha egyszer felújításra kerül a sor. Erre tessék, a fotót kedden küldte át Z., és a padok még mindig ott éktelenkednek, brrr!

Hétfői állapotok