Külföldön kötött barátságok

Milyen jó, hogy Bijou épp most irt a barátságról. Ez a téma engem is – mint külföldi magyart, meg mint barátok nélkül az életet elképzelhetetlennek tartó személyt – nagyon is érdekel, ráadásul egyúttal akkor a jövő hétvégi programot is elmesélem.

De nem leszek ám koherens! Vagy csak a téma olyan, hogy nem lehet szereotipizálni? Az én tapasztalatom először is az, hogy külföldön hamar mély barátságokat lehet kötni. Ezt azzal magyarázom, hogy egyrészt otthontól távol csak a barátokra számíthat az ember, másrészt pedig a közös sors hamar összekovácsolja a népet. Ez nálam működött Párizsban és Luxemburgban is, mindkét helyen mindig voltak emberek, akikre számíthattam (sőt, akikre a mai napig számíthatok) és akikkel megoszthattam a problémáimat.

Mindjárt hozok is példákat, csak előbb elmondom a jelenlegi állapotot. Szóval itt Brüsszelben ez a barátkozás dolog nem jött ilyen jól össze, de szerintem ennek konkrét oka van: mégpedig az, hogy a három közvetlen kollégám ufó, de a többiek sem jobbak, mert vagy a menzát szidják, vagy az átszervezést, vagy pedig Belgiumot, szóval az ilyen típusú emberekkel én soha, semmilyen körülmények között (otthon sem) tudtam holmi közös hangot megtalálni – mert nincs, és ha lenne is, minek.

Ennek ellenére évekig kávézgattam három kolléganőmmel minden nap 10 órakor, remélvén, hogy ezekből a kávézásokból szoros kapcsolatok fejlődnek majd ki – egészen szeptemberig. Akkor jöttem rá ugyanis, hogy ezek pont azok az időjárást és filmeket témaként felhasználó, felszínes barátságok, amelyekre semmi szükségem nincs. Kicsit meg is sértődtem, valljuk be, de nem tartott sokáig a bánat, mert az ilyen kapcsolatokat a legjobb, ha nem siratja sokáig az ember. Konkrétan az történt, hogy a szeptemberi laparoszkópia után, ami a lombiktól eltérően a teljes nyilvánosság előtt zajlott, sok barátnő, családtag hívott, meg küldött üzenetet Budapestről, Párizson át Luxemburgig, a három elmített hölgyemény, ugyanabban a városban, ahol a műtét történt, viszont felém sem nézett. Azóta szomorkodva mondom néha Z-nek, hogy hát nekem itt Brüsszelben nincs is igazi barátnőm (LB másfél órányira lakik innen) (bár Mimivel szeretek sütikézni!), de mondom, szerintem ez nem a külföldi lét sajátja, hanem a csillagok szerencsétlen állásának köszönhető.

Na és most jöjjön a hétvége. Több hónapos e-mailváltás után végre sikerült megszervezni, hogy három barátnőmmel, Kathrinnal, Helenával és Ninával, három különböző irányból érkezve és összesen 2 ezer kilométert megtéve Párizsban töltsünk egy nosztalgiázós hétvégét. Ezek pont a fent említett, külföldön kötött, értékes és megállandósult jó barátságok példái. Mindhármukat még 97-ből, azaz az első Párizsban töltött évemből ismerem: egy nyelvsuliba jártunk. Noha csak Kathrinnal tartottam folyamatosan a kapcsolatot, és találkozunk rendszeresen azóta is, az a barátságokban és találkozásokban gazdag év felejthetetlen volt mind a négyünk számára. Régóta az gondolom, hogy az volt életem legszebb és legviharosabb éve (és marad is, bár nagy reményekkel gondolok a terhességre!).

Na szóval emiatt nem fogok most tesztelni: nem akarom elrontani ezt a hétvégét, ha véletlenül negatív lenne az a teszt, mert a két nap amúgy szupernek ígérkezik és hónapokat készültünk rá.