Nem szoktam semmit félárbocon csinálni: ha mondjuk éppen aggódom, akkor azt teljes erőbedobással. Tegnap este óta a hasamon lévő négy lik miatt izgultam magam halálra, de főleg a köldökön (ben??) lévő miatt aggódtam. A kórházban nem néztem meg (nem tanulmányoztam) őket, és mióta hazajöttünk, azt képzeltem be magamnak, hogy a János tévedésből minimum bevarrta a köldökömet, azért fáj ennyire, míg a többi három seb teljesen (a körülményekhez képest!) oké.
Szerencsére a háziorvos ilyenkor mindig rögtön fogad, és most is megnyugtatott, hogy megvan még az a köldök, nem fertőződött el semmelyik heg sem és túl fogom élni valszeg az egészet. (de még mindig nem bírtam ránézni a hegekre)
Azóta teljes lelki nyugalomban netezek az ágyban, telefonálok, Örkényt és Jeanette Wintersont olvasok felváltva, Z. készíti a reggeli-ebéd-vacsorát. Illetve ebédelni most elmentünk egy közeli bevásárlóközpontba, de innen is látszik, hogy nem vagyok még teljesen százas: rá sem néztem az őszi kollekcióra. Egy farmer vagy egy cipő felpróbálása nagyobb erőfeszítést okozna, mint amit nyernék az ügyön, úgyhogy nem, köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése