Karácsonyi szünet, reumával

Nap közben az ágyban heverészek az épp aktuális könyvemmel vagy Bonival. A férjem intézi a háztartást, mert a mosógéphez, sütőhöz, mosogatógéphez nem tudok lehajolni, sőt, már annak is örülök, ha el tudok menni zuhanyozni. De nézzük a dolog jó oldalát: valóra vált egész éves álmom, és végre kialudhattam magam!

Kellemes ünnepeket!

A kollégáim

Van ez a jól ismert jelenség, hogy bizonyos munkatársak lopják a napot, nem, vagy rosszul dolgoznak, átpasszolják másra a munkát, hibát hibára halmoznak majd nem ismerik el őket, ugyanakkor pedig olyan jó a marketingjük, hogy mindenki mással (de főleg: a főnökséggel) elhitetik, hogy ők az élmunkások és tőlük indul a villamos. Rengetegszer hallottam már ilyen sztorit rokonoktól vagy barátoktól. Én viszont valszeg a szerencse lánya vagyok ezen a téren: a négy közvetlen kollégám – akik mind a négyen eléggé más-más módon, de furák és távolságtartók – iszonyú professzionálisak.

Eleve alig hibáznak: ha valamelyikük engem lektorál, akkor tutira biztos vagyok benne, hogy az a szöveg át van nézve. Ha én lektorálom valamelyiküket, akkor egyrészt tudom, hogy időben megkapom az anyagot, másrészt pedig hogy szinte hibátlan lesz. Emellett pedig ha megegyezünk valamiben (munkamegosztás, konkrét referenciaanyag használata, e-mail megválaszolása, szabik, hiányzások stb.), mindegyikük betartja, sőt, mindegyikükben vakon megbízom. Ha valaki azt mondja, hogy nem tud többet fordítani, mert tele van, és nekem kell az anyaggal foglalkoznom, nem kérdőjelezem meg az állítottakat. Ugyanakkor erre tök ritkán van szükség, mert még az idejüket is jól osztják be. Mondanom sem kell, alig betegek. Ráadásul mindegyikőjük rendelkezik valamilyen plusztudással, ami nem a félműveltség kategóriájába tartozik, hanem valódi szakértelem.

Iszonyú mázlim van, mert a cég maga, ahol dolgozom, nem ilyen. Sőt. Épp tegnap meséltem a férjemnek, hogy félelmetes belegondolni, hogy esetleg a világ is így működik, mint az én munkahelyem. Az eredeti szövegeket, amelyeket fordításra megkapunk, gyakran (szerencsére nem mindig) olyan minőségben küldik el, hogy a csapnivaló enyhe kifejezés. Hibás referenciák, dátumok, vagy számok szerepelnek bennük, érthetetlenül van fogalmazva, ellentmondásos, a terminológia elavult, és legújabban, mivel ezek a szövegek az internetre kerülnek, html-kódokat hagynak bennük (néha több a kód, mint a szöveg). Előfordul, hogy egy teljes honlapot kapunk fordításra, de az egyes hibaüzeneteket, gombok/linkek szövegét nem kontextusba ágyazva küldik, hanem ábécésorrendben: ilyenkor ki kell bogarásznunk, hogy pl. a left szó hova kerül és annak megfelelően balrát vagy ... marad hátrát jelent (...days left). Néha úgy érzem, reménytelen a helyzet. A lehető legtökéletesebb munkára törekszünk egy olyan szituációban, ahol emberek jönnek-mennek posztokon, odaböfögnek valamit a képernyőre, amit 23 nyelvre kiadnak fordítani, de mire megjön a fordítás, már az egész nem is érdekes, vagy ha még aktuális is, akkor sem úgy, ahogy volt.

A múltkor sürgős anyagot kaptunk fordításra. Hárman voltunk rá épp, dobtuk is el az összes többi melót a negyedik embernek, aki SOS mindent átvett. Elharmadoltuk az anyagot, reggeltől estig dolgoztunk két napon keresztül (és tök nehéz egyeztetni ilyenkor, ha vannak átfedések), időre kész is lettünk. A szöveg, tegyük fel, a Európai Illemhelyvizsgáló Bizottság megalakulásáról szólt, amely bizottság nevét előzetes egyeztetéssel fordítottuk annak, és amely már szinte bevett volt (már amennyire egy frissen létrehozott bizottság neve az). A rá következő héten kaptunk egy emailt, hogy fentről leszóltak (ez a kifejezés is, atyavilág!), hogy a használt kifejezés nem jó, átírták, legyen inkább Uniós Árnyékszékfelügyelő Csoport. És hogy azon nyomban javítsuk a HIBÁT.

Rossz úgy dolgozni, hogy ez ember azt érzi, teljesen felesleges munkát végez. Néha tanár, sőt, tanítőnő szeretnék lenni. Két dolog vigasztal: egyrészt, hogy a munkám során fejlődök (de minek? másik kérdés), másrészt, hogy mégiscsak jó érzés (sőt, megtisztelő) egy ilyen profi csapat tagja lenni.

Perfekció

Hónapok óta nem vágtam le Boni körmét. Nincs rá szükség, lerágja. Volt egy tippem, hogy mit fog mondani a gyerekorvos: azt, hogy ne ragasszuk a gyerekre a saját, betegségekkel és balesetekkel kapcsolatos félelmeinket. Már foglamaztam is magamban a védőbeszédet, de érdekes módon, nem ezt mondta. Az volt a véleménye, hogy talán túlságosan is arra törekszünk, hogy mindent tökéletesen csináljunk, és esetleg ettől szorong.

Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg emiatt rágja-e a körmét, és hogy valóban szorong-e, de azért szöget ütött a fejemben a gondolat. Bizonyos dolgokban tudunk lazák lenni: nem ragaszkodunk szigorúan ahhoz, hogy mindig ugyanakkor feküdjön le, hogy elpakoljon maga után, hogy ne koszolja össze a ruháját, hogy mindennap legyen friss levegőn. Vannak azoban olyan dolgok, amelyekhez – főleg én – görcsösen ragaszkodom, amiket nem tudok elengedni (ahogy szokták mondani).

Először is mindjárt itt van a nyelv. Még mindig teljesen természetellenes módon csak magyarul beszélek Bonihoz. Tök mérges vagyok magamra, ha a nagy sietségben franciául jön a számra valami. Boni az esetek nagy részében franciául szól hozzám, én viszont a kérdéseit mindig átfogalmazom és elismétlem magyarul, majd magyarul válaszolok – őrület! Türelmesen, következetesen, szinte erőn felül a magyart használom. Pedig vele szemben nincsenek se elvárásaim, se illúzióim; inkább én magam nem szeretnék majd visszatekinteni erre az időszakra úgy, hogy esetleg azt mondjam magamnak: többet is tehettem volna.

Aztán az étkezés. Iszonyúan odafigyelek, hogy mit és mikor eszik. Szinte mindig hazahozom az oviból ebédre, hogy friss és bio házi kosztot egyen. Ügyelek arra, hogy fehérjét és rostokat mindenképpen tartalmazzon egy-egy ebéd vagy vacsora, hogy változatos legyen és hogy a lehető legkevesebb előre elkészített/feldolgozott kaját egyen. A zöldségeket szinte mindig pürésítem, az almát megsütöm, a nassolás tilos, és ott ülök mellette akár fél órákat is, amíg megeszi a nyers gyümölcsöt. Mégsem megyek el a végletekig szerintem: van nálunk csoki is, süti is, de csak mértékkel. Van viszont veszekedés, amikor nem akar főzeléket enni, zsarolás is (ha nem eszed meg, nincs csoki), és mondanom sem kell, rengeteg időt töltök a konyhában, meg a lakás és az ovi között ingázva, amikor hazahozom arra a 2 órára (és persze ennyi idővel többet dolgozom éjszaka, bepótolván a kieső időt).

Küzdelmet folytatok a giccses, igénytelen és gagyi vizuális elemek ellen is. Célom, hogy amíg csak lehet, Boni ne találkozzon béna könyvvel, görény illusztrációkkal, primitív tartalmakkal. Nem adom neki oda a rokonoktól kapott ronda kifestőt, a hupilila műanyagy, villogó, sípoló vonatpályát. A lehető legtovább szeretném húzni azt az időt, amíg szép és jó minőségű játékokkal játszik és ízlésesen öltöztethetem. Ugyanakkor nem megyek bele szélmalomharca sem: tudom, hogy eljön majd az idő, amikor a szemetet nézi és hallgatja majd az iPadján – egyelőre iPadja sincs és remélhetőleg nem is lesz egy ideig.

Végül pedig: a karácsony. Sem nekem, sem a húgomnak nincsenek szép karácsonyi emlékeink, és mindig is azzal nyugtattuk egymást, hogy majd mi megrendezzük a Tökéletes Karácsonyt a gyerekeinknek. Ez az igény lassan nyomássá nehezedik rám: te jó ég, most jön az első olyan karácsony, amelyről valószínűleg már emlékei is lesznek, én meg még mindig nem tudom, hogy miképpen csináljuk az egészet. Kell ugye mese meg varázslat, de annyira teletömték a fejét az oviban a Télapóval, hogy teljesen felesleges most még az angyalkákkal bepróbálkoznom. Kellene valami francia és valami magyar, teremtsünk hagyományt, de vigyünk is át valami régit a saját családunkból. Ugyanakkor még mindig nem szóltam egy szót sem Jézus születéséről, a lényegről, ugye. Ráadásul annyira de annyira be van zsongva, hogy jön a Tépapó, hogy leszerveztem egy telefonbeszélgetést is az öreggel (a sógorom lesz a Télapó) – én, amikor egyáltalán nem is tetszik ez a sztori!

Azt hiszem, inkább nekem kellene rágnom a körmömet...

A Listám (+kiegészítés)

Molly tanárának ötletén felbuzdulva én is összeírtam azokat a könyveket, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám életemben és amelyek nélkül ma nem az lennék, aki. Ezek az én saját kultuszkönyveim, amelyeket az eszmei mondanivaló, a nyelvezet, a szerkezet, a humor vagy az erkölcsi üzenet tesz azzá. Sok benne a klasszikus, nyilván nem véletlenül; biztos van olyan, amit kifelejtettem, egyes regényekre meg már csak nagyon halványan emlékszem konkrétan, csak az világos tisztán, hogy milyen belefeledkezve olvastam őket. Lehet, hogy tavaly másokat említettem volna meg, és elképzelhető, hogy jövőre nem ugyanez lesz a lista, de ma ezeket szedtem össze:

Choderlos De Laclos: Veszedelmes viszonyok

(A nyelvezet és a szerkezet fogott meg: kizárólag levelezésen keresztül visz végig egy komplett sztorit! A magyar fordítás zseniális.)

Émile Zola: Rougonék szerencséje

(A kb. 20 kötetből álló regényciklus első kötete, egyúttal a 19. századi Franciaország illusztrálása. Végigizgultam, mint egy krimit.)

Madách Imre: Az ember tragédiája

(Általános iskolás koromban olvastam, mert a szerzőről elnevezett gimibe felvételiztem. Katarizist életem át.)

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

(A regény központi kérdése, hogy mi számít bűnnek és mi nem az. Nagyon elgondolkodtató.)

Tolsztoj: Háború és béke

(Natasával azonosultam, aki egyszerre szeret két férfit, ha jól emlékszem.)

Thomas Mann: A Buddenbrook-ház

(Családregény, a könyv alcíme: Egy család hanyatlása. Egy régi kereskedőcsaládról van szó, amely nem bír lépést tartani az új korszellemmel, a változással, az újdonságokkal. Sajnos egyetlen más Thomas Mann-regényt sem bírtam végigolvasni/megszeretni, de ezt faltam. Talán pont a témája miatt, hiszen én is ilyen nosztalgiázó típus vagyok)

Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai

(Érthetetlen, hogy vannak emberek, akik e nélkül a könyv nélkül nőnek fel. Tom Sawyer világa olyan egzotikus volt nekem, mintha mondjuk a Holdon játszódna, és épp ezért, nagyon vonzódtam hozzá.)

Theodore Dreiser: Amerikai tragédia

(Egy gyilkosság története, amelyben a bűnös az utolsó pillanatban meggondolja magát, de véletlenül mégis megtörténik a tragédia. Gyilkosságnak számít-e az eset? Nagyon érdekes morális kérdés szerintem. Az utolsó oldalak megrázóak.)

Kaffka Margit: Színek és évek

(A téma: egy nő öregedése egy olyan időben, amikor az élet egy bizonyos életkoron felül nem tartogatott semmit a számukra. Józan és deprimáló regény, gyönyörűen megírva.)

Guiseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc

(Egy társadalmi csoport, az arisztokrácia hanyatlása. Ki tud lépést tartani a változásokkal, és ki nem? A könyv végén van egy érdekesség, ami a filmből hiányzik: egy ronda nőről, aki szenvedett a csúnyaságától, és reménytelenül szerelmes volt egy fiatal pasiba – aki persze egy gyönyörű nőt szeretett – kiderült, hogy tulajdonképpen nagyon közel járt ahhoz, hogy viszontszeressék. Mert végülis annyira nagyon nem számít a szépség. Legalábbis ha jól emlékszem, de nagyon rég olvastam.)

Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő

(Úgy tűnik, szeretem azokat a gyerekkönyveket, amelyek egy erdőben élő állatokról szól. A húgommal minden sorát idézni tudtuk.)

Émile Ajar: Előttem az élet

(Jaj, hát ebben minden benne van az életről: szeretet, öregedés, társadalmi egyenlőtlenség és összefogás, halál. Ez a könyv annyira de annyira nagyon szép, hogy bármikor tudok rajta sírni, főleg most, hogy már fiam is van [a főszereplő egy kisfiú]. A nyelvezete gyönyörű, a fordítás mestermű. De ez az a könyv, amit nem szabad túl fiatalon elolvasni.)

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

(Ó, hát én Ábelbe szerelmes voltam. Ilyen humort és nyelvi játékot, mint ami ebben a könyvben van!)

Truman Capote: Hidegvérrel

(Nagyon régen olvastam, de emlékszem, az az ötlet nagyon bejött nekem, hogy egyszes szám első személyben írt a szerző egy bűntényről. Azóta is szeretem az ilyen szerkezetű könyveket, és az igaz történeteket meg különösen.)

Füst Milán: A feleségem története

(Ha volt már valaki őrülten és betegesen féltékeny, akkor ebben a könyven kegyetlenül visszaköszönnek az érzései.)

Zsolt Béla: Kilenc koffer

(Ezt most olvasom. Holokausztregény, egyszerre nem is lehet sokat olvasni belőle, annyira megrázó. Iszonyú pontos és lemondó elemzése az emberi fajnak, a túlélési ösztönnek. A könyv szerint a lakosság nagy része tényleg vállvonogatva nézte, ahogy a zsidókat vagonokra teszik, hogy utána összemarakodjanak a hátrahagyott javakon. Vannak benne reményre okot adó részek is, néha egészen hihetetlen emberségesség is.)

George Orwell: 1984

(Gimis voltam, és már akkor is, de azóta is úgy érzem, hogy sajnos nekem nincsenek mindenre szavaim, és épp ezért soha nem lehetek egészen pontos annak kifejezésére, amit érzek.)

Gabriel García Márquez: Száz év magány

(Lehet, hogy mert családregény, de nem bírtam letenni, bár jól oda kellett figyelni, hogy ki kinek a kije. Bizonyos részekre a mai napig emlékszem, pedig jó régen volt. Ezt is újra kellene olvasni.)

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

(Vagy végülis bármelyik Agatha Christie-regény. 14 éves koromtól kezdve évekig minden nyáron csak Agatha Christie-t olvastam. Azóta nem is tudok más krimit olvasni, mert csak az ilyen felépítésű krimik tetszenek, amikor is egy zárt körből kerül ki a gyilkos. Soha nem tudtam kitalálni előre, hogy ki az. És imádtam ezt a régi Angliát.)

A.A. Milne: Micimackó

(Talán a fordítás és a rajzok miatt tetszik, meg hogy minden egyes karakter emlékeztetett valakire. Még a Walt Disney-változatot is szeretem.)

Ludwig Lewishon: The Case of Mr. Crump

(Nincs magyar fordítás, én franciául olvastam. Egy angoltanárom (angol tanárom) ajánlotta azzal, hogy ha elolvasom, megtudom, milyen volt a házassága. Huh. Egy zsarnok és gonosz nő bemutatása, aki életeket tesz tönkre maga körül. Nyomasztó és hihetetlen lenne, ha nem vezetné olyan jól le az író azt, hogy miképpen lehet ügyesen és eredményesen maipulálni az embereket.)

Kertész Imre: Sorstalanság

(Mint az emberek 99%-a, én is csak a Nobel-díj után ismerem meg úgy az írót, mint a könyvet.)

Szabó Magda: Régimódi történet

(Szabó Magdánál mindig úgy érzem, hogy nem értem: miért nem én írtam a könyvet. Mert ha én könyvet írnék, az pont ilyesmi lenne. Az első 50 oldalon túl kell lenni, azután viszont letehetetlen.)

Varga Katalin: Én, te, ő

(Életem legeslegelső könyve, amit önállóan végigolvastam. Emlékszem az érzésre, ahogy kinyitottam, és fegyelmezetten még azt is kibetűztem, hogy: M-ó-r-a K-i-a-d-ó. Tele van játékkal, feladványokkal, nagyon szórakoztató.)

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

(Pontosabban: a második része. Sajnos nem vagyok az az intelligens és művelt közönség, aki az első részt élvezi vagy aki minden referenciát és utalást ért a második részből. De akkor is. A nyelvezet mindent visz.)

Ma jót röhöghettek rajtunk a szembejövők

Bonika reggel kötőhártyagyulladással ébred, ezért nem vittem oviba. Ehelyett a délelőtt egy részét az ágyban töltöttük összebújva, You Tube-videókat nézegetve. Van Boninak egy zseniális könyve: rövid (3–4 perces) komolyzene-részleteket mutat be illusztrálva, CD-vel. Nagyon szereti hallgatni a zenéket és közben nézegetni a rajzokat; egészen jól felismeri az egyes darabokat, és annyira jó az összeállítás, hogy mi is nagyon szeretjük (ez az).

Szóval ma reggel arra gondoltam, hogy megmutatom neki, milyen egy szimfonikus zenekar: meghallgattuk az üstdobot, a hegedűt, a klarinétot stb., megnéztük, hogyan vezényel egy karmester, hogyan fog kezet az elsőhegedűssel, a végén pedig azon tátottuk a szánkat, hogy milyen virtuóz módon játszanak zongorán egyes négy éves kínai kislányok (tele van velük a YouTube). Nagyon ritkán nézünk bármit is az iPadon Bonival, úgyhogy rettenetesen élvezte, és meg is ígértem neki, hogy ha ügyes lesz a dokinál, akkor délután folytatjuk.

A dokitól hazafelé viszont már baromi fáradt és nyűgös volt, valószínűleg a torka is fájt, szóval nem volt neki jó semmi. Ki akart jönni a babakocsiból, de nem akart gyalogolni; kenyeret akart enni, de koszos kézzel nem lehetett; haza is akart menni meg nem is; elege volt mindenből, sírt, csapkodott, majd valszeg beugrott neki a ma délelőtti ígéretem, ezért vörös fejjel, üvöltve skandálta:

- Mama!! Schubertet akarok hallgatni!!

Ízlésről nem vitatkozunk

Ezek azok a szavak, amelyeket UTÁLOK:

- örömködik
- rábólint
- gyerMek
- apró, aprócska
- léleksimogató (hardcore változat: léleksimi)
- tÜrÜlköző, törÜlköző
- BEkönnyezni, BEhalni
- cuki
- pátyolgat
- rezsi, gázsi
- kuckózik
- cimbora (cimbi!!)

Magyarázatom, mentségem nincs. Hacsak az nem, hogy gyarló vagyok!