A bicikli szállítása a gyakorlatban

Miután kétszer sem sikerült felrakni a bicajt (egyszer nap közben a meleg miatt, második alkalommal este a szúnyogok miatt) a papám felajánlotta, hogy majd segít nekem másnap reggel. Én már akkor tudtam, hogy nem fogok ráérni, mert másnap reggelre futást terveztem be 7-től 8-ig, tehát esélytelen volt, hogy nyolckor ott legyek az autónál (kipihenve, a biciklivel és a slusszkulccsal). Csak éppen megint nem tudtam nemet mondani.

És tényleg úgy történt, ahogy gondoltam: amúgy is kicsit később indultam el futni, és amikor 8-kor elfutottam az autó előtt, a papám már ott várt egy sámlival, nekem meg még volt hátra négyszáz méter (és nagyon szomjas voltam és nagyon kellett pisilnem). Odakiáltottam neki, hogy most nem tudok megállni, ő meg mérgesen visszakiáltott, hogy dehát megbeszéltük.

Rájöttem, hogy azért nehéz neki nemet mondani, mert megsértődik. Főleg akkor, ha éppen nekem szeretne szívességet tenni. Azért nem merem visszautasítani a szívességet, mert attól félek, megsértődik. Az ő szempontjából én ilyenkor tulképp hálátlan vagyok, aki ahhoz is lusta és önző, hogy elfogadja a segítségét. Lusta, mert ő telefonálgatott és intézkedett a kerékpárszállítás ügyében, és önző, mert inkább elmegyek futni, mint hogy a bicajjal szenvedjek. Ezzel az érveléssel sajnos meg lehet győzni engem. Ugyanakkor beugrik egy régi eset egy barátnőmről, aki egyszer pénzt adott a nővérének, mert az nagyon meg volt szorulva. Aztán nekem panaszkodott, hogy a nővére mire költötte a pénzt. Szerintem a – jogos vagy annak vélt – elvárások szempontjából van párhuzam a két sztori között.

Na, mindegy, odaküldtem Z-t, majd negyedóra múlva visszamentem én is, és együttes erővel fölraktuk a bringát a tetőre, de basszus ez a fölrakás egyáltalán nem hasonlított arra, ahogy a Thule honlapján a pasi teszi fel a bicajt..!

Utána még egyszer levettük, majd felraktuk ismét indulás előtt, nézzétek:

Egész nap mentünk, időnként figyelmeztettem magunkat, hogy bicilli van a tetőn. A szállodában (Németországban) megint levettük, mert különben nem fért volna be a mélygarázsba. Reggel megint vissza. Kezdtünk belejönni!

Annyira, hogy 50 km-re itthonról, Z. épp lassított egy autópálya-fizetőkapu előtt, amikor hatalmas csattanást hallottunk fentről; addigra már teljesen elfelejtettük, hogy ott van a bringa! Beleütközött egy magasságkorlátozást figyelmeztető jelzésbe, szerencsére nem lett baja, valszeg 2,5 méteres volt, és a mi magasságunk is kb. annyi volt. De bármilyen alagútba, gondolkodás és problémázás nélkül behajottunk volna, teljesen elfelejtettük addigra, hogy mit is viszünk!

Kerékpárszállítás

Mielőtt eljöttünk volna Mo-ra, volt egy olyan halvány elképzelésem, hogy itt majd veszünk egy váltós biciklit Boninak, amit majd hazaviszünk Fro-ba. Egyáltalán nem volt időm utánanézni annak, hogyan lehet kerékpárt szállítani autóval, de úgy okoskodtam, hogy valamilyen megoldást majd csak találunk, vagy különben itthagyjuk a bicajt. Zárójeles megjegyzés arról, hogy mennyire utálom a bicajt úgy sport-, mint közlekedési eszközként. Eleget ülök számítógép előtt ahhoz, hogy ne ülve sportoljak, akkor már inkább úszom vagy futok, és rémesen veszélyesnek tartom a biciklit a forgalomban. Ha meg nincs forgalom, akkor gyalog szívesebben megyek bárhova.

De mindegy, mert Boni szereti, szóval azt gondoltam ki, hogy megoldjuk majd valahogy ezt a bicajszállítási dolgot, és akkor talán Fro-ban is el tudjuk majd vinni a bicikliket (addigra már nekünk is lesz egy-egy Z-vel) egy olyan helyre, ahol biztonságosan lehet kerékpározni. Mert a lakóhelyünk környéke nem ilyen.

Miután megérkeztünk, elmeséltem ezt az egészet a papámnak, aki egészen belelkesedett. Nekiállt lehetőségeket keresgélni. Mi közben megvettük a biciklit, és a csomagtartóban (ülések előre, Boni összehúzódva, kereket levéve) kiszállítottuk a Dunakanyarba. Megnéztünk pár You Tube-videót a váltókról, és egész nyáron azzal biciklizett a faluban, nagyon bevált itteni használatra.

Közben történt viszont egy tipikus dolog: a papám úgy beleásta magát a tetőcsomagtartók és a kerékpárszállítók világába, anélkül, hogy erre megkértem volna, hogy már kezdtem hülyének érezni magam, hogy miért nem veszem meg/szereltetem föl. Persze csupa jóindulatból, de beszélt egy bolttal, egy szabadságon lévő autószerelővel (aki szívességből a szabija alatt felszerelné), úgyhogy azon kaptam magam, hogy a poszt elején említett halvány elképzelésből, amit tulképp át sem gondoltam rendesen (lehet, hogy lassan új autót kell vennünk) feladat és kötelezettség lett: a papámmal szemben éreztem elkötelezve magam. Ha már ennyit telefonált!

Egyik nap bementünk Budapestre megvenni a cuccot: egy tetőcsomagtartót és három kerékpárszállítót (hogy majd, úgymond, mindegyikünk bicaját el lehessen vinni biciklizős hosszúhétvégékre). Harmincnyolc fok volt aznap, az autótól a boltig vezető párszáz métert is szenvedés volt megtenni. Péntek délután értünk a boltba, ahol azonnal láttuk: nem fog beférni a cucc a csomagtartóba. Mehettünk haza, majd én vissza egyedül. A nyolcadik kerületben lezárták az utcánkat, nem bírtunk parkolni. Délután négykor még mindig harmincnyolc fok volt, csorgott rólunk a víz. Visszamentem a boltba egyedül, de nem tudtam hol kell balra fordulni a Soroksári úton, úgy estem be zárás előtt a boltba. Z. még aznap elvitte az egészet a szüleimhez, és másnap mentünk csak haza, mivel mindannyian nem fértünk bele egyszerre az autóba.

Másnap az autószerelő felszerelte, de mi még szenvedtünk egy csomót azzal, hogy a zárakat is berakjuk a helyükre. Mindig is utáltam kerékpárt szállító autó mögött menni az autópályán, de most már egyenesen rettegni fogok a dologtól, látván, hogy milyen gagyi, műanyag bigyók tartják a szerkezetet. Amúgy azóta még nem tudtuk feltenni a biciklit, ketten sem. Nem próbáluk mondjuk sokáig, hamar elment a kedvünk: Z. a gitáros kezét félti, nekem meg nincs akkora erőm, hogy felemeljem a bringát, ami persze elméletben meg a You Tubon olyan könnyűnek tűnik. Nem tudom, lesz-e ebből valaha bicajos hétvége, három bringával!...

Összefoglalva a történteket: a papám az akarata ellenére, és tiszta jóindulatból belehajszolt engem egy olyan valamibe, ami tulajdonképpen csak egy futó ötlet volt a részemről. Miután sínen volt a dolog (miután sínre rakta a dolgot) nekem sem erőm, sem bátorságom nem volt ahhoz, hogy lefújjam a projektet. Érthetetlen, mert más helyzetekben simán mondok nemet bárkinek, bármikor. Z. egyrészt nem nyilatkozott az elején, ez mondjuk klasszikus reakció, soha nem dönt rögtön (néha később sem). Azután persze engem hibáztatott, ez is teljesen tipikus. Hiszen, basszus, ez az egész tényleg az én, saját rossz döntéseim, habozásom és konfliktuskerülő természetem eredménye!

Amikor mindenkinek igaza van

 

1) Elrontottam a mosógépet a bérelt házunkban.

2) A bérelt házunkban található, özönvíz előtti, de minimum harmincéves mosógép pont akkor romlott el, amikor megnyomtam rajta egy gombot.

Mentális

Még a szabim alatt történt, hogy egyik reggel megszólított minket a medencében egy kisfiú. Bemutatkozott, és elmondta, hogy már többször is látott minket Bonival. Megkérdezte, hogy az anyukája vagyok-e, hogy Boni hány éves és hányadikba jár, majd mesélt magáról. A végén hármasban frizbíztünk, labdáztunk, bújtunk át a karikán a víz alatt stb. A kisfiúnak be nem állt a szája, aranyosan magyarázott, kommentált („Maga nagyon kedves”), de egy picit fura volt.

Amikor megjött a nagymamája, kimentem vele a medence szélére, miközben Boni és a gyerek játszottak tovább. A nagymama elmondta, hogy az unokája autista. Kisegítő („alapítványi”) iskolába jár. Elmesélte például, hogy a gyerek nem tud egy szöveges feladatot sem megoldani, és ha például azt olvassa valahol, hogy egy macskát mondjuk Blökinek hívnak, összezavarodik és nem érti. Nem tud koncentrálni, nehezen megy neki a tanulás.

Néztem a medence széléről a két gyereket: a beszédes és közvetlen, de autista kisfiút, és a végig meg nem szólaló, de semmiképp sem autista Bonit. Teljesen olyan volt a szitu, legalábbis ha a Rain Man alapján szerzett (és egyedüli) infóimra támaszkodom, mintha Boni lenne az autista.

Milyen jó lenne, ha én is elő tudnék húzni a zsebemből egy frappáns kis diagnózist Boni viselkedésére! Milyen jó lenne, ha ez a hihetelen méretű önbizalomhiány, szorongás, bátortalanság és félénkség egyetlen szóval leírható, beskatulyázható, rendszerbe sorolható és komolyan vehető lenne, ugyanolyan mértékben, mint az autizmus vagy a diszlexia! Még megoldást, gyógymódot is biztos könnyebben találnánk.

Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog. Boni pszichológusa az első, aki minket okol a gyerek viselkedéséért – de ha oda kerül a sor, mindenki ezt teszi (tanítónő, szüleim, barátnőim, blogolvasók). Olyan könnyű mindenért a szülőket elővenni. De az is akadálya a diagnózisnak, hogy Boninak van annyi esze, hogy úgy-ahogy produkálja a nyolcévesektől elvárt viselkedést: nincs problémája az iskolában (egyelőre?), nincsenek szervi tünetei (néhány tiktől és lerágott körömtől eltekintve), és nyilvánvalóan azt mesél a pszichológusnak, amit akar és ami jó fényt vet rá. Szerintem amúgy sem tudja őszintén megfogalmazni, hogy mit érez, viszont a probléma (kívülről nézve) nem olyan mértékű, hogy komolyan foglalkozni kelljen vele. Úgy értem ezt, hogy a tanítőnők általában örülnek annak – a sok igazoltan figyelemzavaros, hiperaktív gyerek között – , hogy végre valamelyikük nem szól hozzá. Nekünk pedig nem kézműves hobbipszichológusokra, hanem orvosra lenne szükség.

Másrészt pedig Boni lenne a legjobban felháborodva, ha ráaggatnánk egy diagnózist, mondjuk a szociális fóbiát. Neki ez tök ciki és megalázó lenne. Sokszor mondogatja, amikor kérdezem, hogy miért nem csinálja ezt vagy azt, hogy ő nem fél, csak éppen nincs kedve (mikor láthatóan majd megőrül, hogy csinálhassa azt a bizonyos dolgot, csak éppen nem meri). Látszik rajta, hogy olyan akar lenni, mint bárki más. Rengeteg energiát fordít arra, hogy olyannak tűnjön, mint bárki más. És ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy kell-e egyáltalán egy gyerekekt más gyerekekhez hasonlítani, méricskélni? Jót teszünk-e azzal, hogy kijelentjük: nem vagy olyan, mint a többiek? Mert ha nem, akkor mire föl beszéljünk egyáltalán diagnosztizálásról? Ha meg mégis diagnosztizálom, akkor megbélyegzem, hiszen összehasonlítom és rosszabbnak találom (mamám megjegyzése a múltkor: „Nézd Bonika, a többi gyerek milyen szépen játszik együtt! Te miért nem tudsz ilyen szépen játszani velük?”).

Pedig mennyivel könnyebb dolgunk lenne egy BNO-kóddal! De komolyan vehetővel, ami már benne van a köztudatban, amiért nem piszkálják sem őt, sem minket (lásd autizmus, diszlexia). Nyár elején meghívott egy kolléganőm hozzájuk más munkatársakkal együtt egy kerti partira. Csodálkoztak, hogy miért nem viszem Bonit. Mondogatták, hogy jöjjön csak nyugodtan, lesz több gyerek is! Amikor azt válaszoltam, hogy Boni pont azért nem akar jönni, mert lesz több gyerek is, persze csak csóválták a fejüket.

Előfordul bizonyos helyzetekben, hogy már én sem bírom cérnával, és egyszerűen fel nem foghatom, miért viselkedik így (pedig valszeg teljesen hasonló voltam gyereknek). Példa: ez az okos, a térben jól tájékozódó gyerek még mindig nem tud tőlem eltávolodni, ha nem otthon vagyunk, legyen szó ismert vagy ismeretlen helyszínekről. Mindig azt akarja, hogy 4–5 méterre legyek tőle, akár játszótéren, akár könyvtárban, akár a Duna-parton. Ha kénytelen messzebbre menni, idegesen hátra-hátranéz, követ a szemével, visszaszalad, hogy megbizonyosodjon: ott vagyok-e még, nógat, hogy jöjjek már, sőt, ráncigál, taszigál, végső esetben kiabál velem, illetve ha valami nagyon vonzó dolog tűnik fel a láthatáron, de én nem akarok odamenni vele, frusztrált lesz, rosszkedvű. Iszonyú fárasztó. Fárasztó mindig ott lenni, fárasztó megpróbálni elengedni, és fárasztó megtapasztalni, hogy nem megy neki. Felnőttfejjel pedig érthetetlen, hogy mitől fél, miért tűnik neki olyan veszélyesenek a világ, hogy mindig ott kell lennem?

Dolgozó anyuka

Néha annyira irigyelem azokat a barátnőimet és családtagjaimat, akiket eltart a férjük. Azaz nem, vagy csak zsebpénzért dolgoznak, napjaikat a család és gyerekek ügyintézésének, a háztartásnak szentelik, miközben a pasi keresi meg azt a (sok) pénzt, amiből (jól) megélnek. Az irigylést nem úgy értem, hogy sajnálom tőlük ezt az állapotot, hanem hogy sóvárgok rá (kár, hogy az irigylés szó olyan negatív töltetű).

Azért gondolkodtam most többször is el ezen, mert véget ért a szabim, újból dolgozom, mégpedig egy ideig még Magyarországról, tehát a szabim színhelyéről. Ahol tegnap még teraszon reggeliztem egy könyvvel a kezemben, ott ma már csak bekapok állva valamit, hogy minél hamarabb elkezdhessek dolgozni. Próbálok azért profitálni a dologból: hol egy reggeli futással, hol egy déli uszodával, hogy egy esti Duna-parttal. Nem panaszkodom, csak hát óriási a különbség az elmúlt hetekhez képest. Újrakezdődött a folyamatos kapkodás, rohanás és időhiány. Megérzem azt a napi nyolc órát.

Milyen jó lenne, ha tovább lehetnék szabin! Ugyanakkor teljesen tisztán látom, hogy nekem nem lenne való az otthonülő anyuka szerepe, nekem ez soha nem volt opció: én ennél sokkal jobban vágyom a biztonságra és a függetlenségre. Egyrészt mi annál sokkal többet veszekszünk, hogy még a pénzzel kapcsolatos gondokat is hozzá tudnánk adni. Mert ha van valami ami szuperul működik nálunk (nincs sok), az a pénzkérdés: soha nem vitatkozunk a kiadásokon. Külön bankszámlánk van, így a konfrontációnak még a lehetősége sem merült fel a több mint húsz év alatt.

Másrészt pedig én túlságosan félnék attól, hogy mindent egy lapra tegyek fel; kell nekem egy családtól független tér, ahol mások a játékszabályok, mint otthon, ahol más embereknek tartozom elszámolással, ahol kompetensnek érezhetem magamat. Ebből következik az is (vagy: ez abból fakad?), hogy tulképp én tökre szeretem a munkámat: nem csak magát a tevékenységet, hanem a kollégáimat és a munkakörnyezetet is.

Talán pont ezért irigylem a fent említett barátnőimet: nekik kerek az életük munka és kollégák nélkül is, nincsenek vitáik akkor sem, ha közös a bankszámlájuk, nincs szükségük munkahelyi elismerésre. Én nem tudnék így harmóniában élni, kellenek a plusz ingerek és a különutak, ráadásul félnék is a jövőtől: mi van, ha otthagy, mi van, ha otthagyom. Pedig látok magam körül szuper példákat, jól működő házasságokat, sőt, olyat is, ahol a gyerekek már kirepültek, és a pár továbbra is jól funkcionál együtt, a megszokott munkamegosztással.

Az én szuperképességem

Véget ért a mh-emen az a projekt, amelynek keretében ismeretlen emberek szövegértési készségeit kellett értékelnem. Nagyon nehéz volt a feladat: a pályázóknak összesen kb. tíz oldalt kellett elolvasniuk, és ezekből kimazsolázgatniuk bizonyos adatokat a három kifejtős kérdéshez. Voltak olyan infók, amelyeket 1) nehezen lehett megtalálni, mert más, a konkrét feladathoz fel nem használható infócunamiba voltak ágyazva (direkt, nyilván), illetve olyanok, amelyek 2) kétféleképpen szerepeltek, és egymásnak ellentmondtak (ilyenkor mérlegelés után, és a szöveg más részeivel összevetve ki kellett választani a helyeset).

Nagyon remélem, hogy jól osztályoztam. Az az igazság, hogy maga a feladat annyira nehéz volt, hogy kétségeim vannak afelől: én magam átmentem volna-e. A feladathoz volt például egy térkép is mellékelve, és az egyik szövegben említett egyik adatot a térképpel kombinálva rá lehetett (kellett) jönni valamire. Semmelyik pályázó nem tudta ezt a trükkös feladatot hibátlanul megoldani, nekem sem sikerült, amikor a legelején megpróbáltam. Itt kellett volna kreatívnak lenni. A megoldókulccsal persze könnyű dolgom volt. Utólag jól átláttam és megértettem, mit, miért kérdeztek.

Szóval adva volt kb. tíz oldal szöveg, és három kifejtős kérdés, amelyekre konkrét válaszokat kellett adni, és amelyekhez érvelni kellett. Háttértudásra nem volt szükség, a helyesírást, stílust nem kellett figyelembe venni, hiszen azt kellett vizsgálni: mennyire látja át és érti a szöveget az illető. 

Az én szuperképességem pedig az, hogy kis gyakorlás után rögtön kiszúrtam azokat a dolgozatokat, amelyek a hangzatos, sőt, néhol fellengzős körmondatok, és logikusnak tűnő, elegáns magyarázatok ellenére valójában nem adtak egyenes választ (vagy rosszul válaszoltak) a kérdésekre. Magyarul: félrebeszéltek. Még magyarabbul ezt hívják bullshitelésnek. A felszínen egész jó kis dolgozatoknak tűntek, ha azonban megkapargatta az ember a felszínt, rögtön rájött, hogy nincs mögötte sok munka, de leginkább csak tautologikus sületlenségek, elkent állítások, semmitmondó kijelentések. Olyan is előfordult, hogy a vizsgázó copy-pasttel szerette volna kitölteni a rendelkezésre álló helyet, és a feladat szövegéből összeollózta a „megoldást”.

Ezeknél a megúszós (és hülyének nézős) válaszoknál sokkal szimpibbek voltak azok a dolgozatok, amelyek teljesen hibás megoldást adtak ugyan, de látszott rajtuk, hogy a szerzőik vették a fáradságot, és legalább elgondolkodtak a feladaton.

Programpontok

... reggel elmenni Bonival az usziba,

majd fürdés után ott helyben megreggelizni,

délelőtt átismételni vele a matekot és a zongorát,

délben a szüleimnél ebédelni,

utána olvasni vagy aludni,

miközben Boni bugyuta rajzfilmeket bámul a tévében,

délután Rummikub-özni,

vagy UNO-zni,

aztán elmenni biciklivel a fagyizóba,

vagy megetetni a bárányokat,

vagy lemenni a Dunához,

vagy megsétáltatni a kutyát,

aztán elmenni futni,

miközben Boni a szüleimnél vacsizik,

majd késő estig olvasni...

ÉN EZT SIMÁN TUDTAM VOLNA MÉG TOVÁBBI HÁROM HÉTEN KERESZTÜL ÍGY CSINÁLNI!!