Írta hétvégén Lappa, hogy dicséretből soha nem elég arra a kommentemre, hogy talán már másodszorra dicsérem meg a fantasztikus, házilag kötött, bojtos sapiját. Remélem, nem gond, hogy itt visszatérek erre az udvarias válaszra, de annyira pont beleillik a hétvégénkbe! Lehet, hogy nem is írta komolyan, mindenesetre én komolyan elgondolkodtam rajta, és megint oda lyukadtam ki, hogy a dicséret az a műfaj, amivel vigyázni kell. Az én meglátásom, érzéseim alapján felnőttet (felnőtt teljesítményét) dicsérni oké, de csak nagyon visszafogottan, óvatosan. A túlzott dicséret visszataszító, és bennem mindig kétféle érzést vált ki.
Először is, hogyan lehetne különszálazni az őszinte dicséretet a viszolyogtató talpnyalástól, a gyerekes hűségnyilatkozattól, vagy akár csak az egyszerű udvariasságtól? Dicsérni annyira könnyű, annyira olcsó, annyira hamar kiszalad bárkinek a száján. A sok dicséret szinte méreg. Legjobb példa erre a Duolingo-bagoly. Ki veszi azt komolyan, miután hároszor adott jó választ három egyszerű kérdésre, hogy fantasztikus vagy, zseniális vagy, utolérhetetlen vagy?
Másodszor pedig aki dicsér, az véleményez. Mások teljesítményének véleményezésére pedig nincs feljogosítva bárki, legalábbis én így érzem. Ezért engem pl. gyakran zavarnak olyan emberek dicséretei, akiktől a kritikát nem fogadnám el, márpedig az emberek nagy része ebbe a halmazba tartozik. Persze most már nagyon eltérek egy egyszerű sapkaügytől, és természetesen minden, amit itt leírok, saját magamra vonatkozik, nem pedig általános érvényű szabály.
Én szerintem felnőttként már tudom, hogy miben vagyok jó és miben nem, és gyakran nem is vágyom dicséretre. Kiolvasom azt az adott illető szeméből, reakciójából, egy-egy elejtett megjegyzéséből. Nem mondom, hogy nem tud jól esni egy-egy dicséretnek szánt megjegyzés, de csak mértékkel, szórványosan, a jó ízlés határain belül.
Gyerekkel viszont nem tudom, mi a helyzet, sötétben tapogatózom. Úgy gondolom Boni tudja, hogy büszkék vagyunk rá, és hogy az eredményeitől függetlenül szeretjük. De ki tudja? Lehet, hogy több dicséretre lenne szüksége, mint amennyit én hangosan megfogalmazok. Itt van példéul a tegnapi nap: büszke voltam rá, sőt, egészen lenyűgözött, hogy a vasárnap délutánját sakkversenyen töltötte. Ráadásul több mint két óráig tartott a mecs! Nem tudtam, hogy fejenként van egy órája van mindenkinek, plusz a hozzáadott percek. De most ezért dicsérjem meg? Gondban voltam. Ez neki játék, nem teljesítmény.
A meccset végül Boni nyerte, amiért gratuláltam neki ugyan, de szerintem nyerni vagy veszíteni ezen a szinten már mindegy is, mindkettő fantasztikus teljesítmény. Nekem az első húsz percben bárki sakkot adott volna, hiába sulykolja belém az Oskar, hogy szenzációsan játszom. Csak annak örültem, hogy legalább így jókedvűen mentünk haza, de még a csapat teljesítményébe sem számított bele ez a győzelem (mert ha elvesztette volna a meccset, az ő csapatuk akkor is győzött volna).
Tegnap vettem csak észre, hogy a sakk-klub padlója sakktáblamintázatú
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése