Vasárnapi futás (16. nap)

Ősszel és télen vasárnap általában mindig elmegyek futni. A hűvös idő előnye, hogy bármelyik napszakban lehet menni, nem kell megvárni a késő estét. Ma gyönyörű ködös időre ébredtünk, nem is volt túl hideg, teljesen ideális futóidő volt; tíz után indultam, délre értem haza, szuper volt. Elég sokan voltak, és egyszer, amikor körülnéztem, akármeddig elláttam, csak futókat láttam: párban, csoportban, kutyával, egyedül... mintha a város megbolondult volna, és séta helyett az emberek nekiálltak volna futva közlekedni!

Egyszer ugyanígy vasárnap, már délután rámírt valaki, hogy na, milyen volt a futás? (Plusz egy csomó szmájli.) Mert hogy a férje látott a kocsiból. Visszaírtam, hogy szuper, de hogy basszus nagyon sáros volt a talaj, és csatoltam ezt a bizonyítékot itt (élőben valahogy még sárosabb volt). Azt válaszolta, hogy csodálja ezt a hatalmas kitartást.

Pedig ha tudná, hogy még akár fizetnék is érte! Olyan jólesik, hogy azt el sem tudom mondani, és főleg télen, amikor az ember máskülönben nem szívesen tölt órákat a szabadban. Futni sárban és hidegben nem hatalmas kitartás, hanem létszükséglet. Múlt hétvégén a sakkverseny miatt kihagytam, és hiányzott is. Ráadásul jobb tempóban szoktam futni hidegben, ezért arra tippelek (Lappánál olvastam asszem ezt a kérdést), hogy nem az izmok határozzák meg nálam az iramot, hanem az, hogy mennyit bírok szuflával.

Mondanom sem kell, utána hazaérni és lezuhanyozni – az maga a boldogság. (Vagy ez az a tipikus ötven éves kori megelégedettség, amiről a múltkor írtam?!*)

 

* És amit én boldogságnak nézek?!