Miután elküldtem a tanárnak pénteken az üzenetet, kiderült, hogy Z. tökre nem ért velem egyet, és szerinte első az iskola, és csak második a büntetés meg a következetesség. Alig bírtam lebeszélni róla, hogy odaadja Boninak hétvégén a telefonját a matekházikhoz. Érdekes, hogy míg az alapvető kérdésekben egyetértünk, mondhatni az értékrendszerünk megegyezik, addig bizonyos kardinális elvi kérdésekben egymástól különböző álláspontot képviselünk.
Én például annyira megsajnáltam Bonit, amikor szombat este kérte, hogy csináljam meg a Duolingóját, mert ha nem, elveszíti a sorozatát, amit még tavaly nyáron kezdett el. Már majdnem beleegyeztem, amikor láttam, hogy hat leckét kellene befejezni! Hát ahhoz viszont nem volt erőm, úgyhogy kicsit kellett csak győzködnie meg érvelnie – pl. hogy a fogtündér nem fizette ki a négy utolsó tejfogát –, és belementem, hogy vásárolok a Duolingón olyan meghosszabbító izét, mert már nem volt elég pontja. Tíz euróba került! Majd benyújtom a fogtündérhez a számlát.
Kivételt tettünk az esti filmmel is, pedig elvileg az is képernyő. Megnéztük az Éjszaka a múzeumban c. rettenetes műalkotást, amit Boni imádott. Állítása szerint most már nem is a My fair Lady a kedvenc filme, hanem ez. Sajnos azt hiszem, már minden neki való jó filmet láttunk, maradtak ezek a gagyik.
Ma reggel pedig az volt az első dolgom, hogy megkérdezzem az igazgatónőt, aki hétfőnként az iskola kapujában állva fogadja a gyerekeket, akiket amúgy név szerint ismer, garantálható-e, hogy Boni hozzáférjen valamelyik iskolai számítógéphez. Nem sikerült konkrét ígéretet kicsikarnom tőle, pedig ez volt a nem titkolt szándékom. Boninak három szabad órája volt délben: 1) ebédszünet, amikor is hazajött kajálni, 2) egy lyukas óra, amire visszament, mert olyankor tud a könyvtárba menni és egy 3) elmaradt angolóra, amikor is a tanulószobába kell menniük. E két utóbbi helyen van számítógép, de nagyon gyanítom, hogy Bonit jobban vonzza az udvaron található pingpongasztal, ugyanis a következő történt:
Állítása szerint megint nem jutott be 13 órakor a könyvtárba, mert már tele volt. Ekkor odament a pingpongasztalhoz, és éppen játszani kezdett a többiekkel, amikor kijött hozzá a pedellus*, és Monsieur! felkiáltással magához hívta. Kinyitott neki egy külön termet, ahol teljesen egyedül egy külön számítógépnél nyugiban megcsinálhatta a példákat. Tök szimpi eljárás, nem? De fenntartható lesz-e hosszútávon?
Ezt a posztot pedig sikerült teljes egészében zárójelek nélkül megírnom. Nehéz volt!
* Ezt a szót Verának küldöm! :))
A hétvégén láttam egy lakást, ahol már állt és villogott a karácsonyfa! Első emelet, középső ablak. Imádok bekukucskálni másokhoz télen. Az Édes Anna vége jut ilyenkor eszembe: aki kívülről néz egy otthont, mindig azt gondolja, hogy ott a boldogság és a megelégedettség lakik.
Köszönöm, ha nem lett volna megcsillagozva, akkor is jöttem volna hálálkodni! :))
VálaszTörlés:)))
TörlésA My fair Lady? Hát eddig is tudható volt, hogy Boni különleges, de most már semmi kétség !🤗 Imádtam, 12 évesen, a francia szövegű dalokkal. Őrzöm a lemezt. 😉
VálaszTörlésA mi unokáinknak muszáj otthon is laptopot használni. A sulioba is cipelniük kell....Ötödikes és hetedikes (=hatosztályosban elsős).Van sok házi, amit egyenesben ott kell megcsinálni, de tananyagot is így olvasnak át néha. Nem is értem, ősboomer vagyok, vagy mi, de akkor miért a sok könyv, munkafüzet. "Ezer" kiló a táskájuk. A kicsié is, 6 éves, de szerencsére ő a napköziben mindennel elkészül.
Büntetés egyelőre nincs, de korlátozzák a képernyőidőt. A gimisnek lett telefonja, de tkp az iskolai feladatokra jut a napi fél órája. Okosórás kapcsolat van a 10 évessel. Muszáj, nem tudjuk másképp intézni az újratervezéseket.
(edzések, két helyen, zenesuli két helyen, két gyereknek...)
rhumel
Visszanézek a mi időnkre, hát nagyon nagyon más volt. Nem csak az én hatvanas évekbeli iskolám, de még a gyerekeinké is. A világ változik. Ez hol jó, hol meg nem...
(Bocs a hosszú kotyopgásért!)