Mese- és tankönyvíró tapasztalataim

Már tavaly a fejembe vettem, hogy idén nyárra írok egy mesekönyvet Boninak, amelyben elmagyarázom a magyar nyelv bizonyos szabályait, hogy mégiscsak legyen valami fogalma arról, hogyan épül fel az a nyelv, amelyet ha tökéletesen nem is, de ért és beszél, és amelyen valamilyen szinten írni és olvasni is tud. Már a tanév elején megvolt a könyv felépítésének ötlete: kell egy szimpatikus főszereplő, aki egyes szám első személyben elmeséli a történetet, kellenek segítők és ellenségek, egy érdekes kerettörténet, amelyben lehetőleg érik az olvasót meglepetések, Kellenek párbeszédek, sőt, jöttem rá időközben, a nyelvtani és a helyesírási szabályokat párbeszédben lenne érdemes bemutatni, továbbá feladatok és illusztráció.

A karácsonyi szünetben kezdtem el írni magát a szöveget. Rengeteg melóm van benne, több, mint amire számítottam. Időközben rájöttem, hogy nem is leszek kész az összes szabállyal, ezért a könyv csak az első része lesz egy kétkötetes tankönyvnek (remélve, hogy jövő nyáron is hajlandó lesz még leülni velem tanulni). Ebben az (első) részben tehát csak az összetett szavak, a 6 : 3-as szabály, a képzők, a jelek és a ragok (kivéve igeragok), a hangrendi illeszkedés és a nagy nyelvcsaládok, meg a finnugor nyelvek lesznek benne, és (ha lesz igény rá) jövőre csinálom az igeragozást, az igekötőket, a helyesírási alapelveket és a hangtörvényeket.

Első tapasztalatom az, hogy az író nincs egyedül a fehér lap előtt, mint ahogy ez évszázadokig történt. Az író az egész világgal interakcióban állhat, és a földgolyó összes információja rendelkezésre áll az írás pillanatában... mivel sajnos az író bármikor kinyithatja a netet. És ki is nyitja, értékes perceket, órákat veszítve ezzel... Ami nagy öngól, mert – második tapasztalat – a szöveg tényleg írás közben, mintegy írva készül. Ez teljes meglepetés volt. Miközben írtam, jöttek a gondolatok, nem pedig fordítva, tehát nem a már meglévő gondolataimat, ötleteimet vetettem papírra. Azaz minél többet ír az ember, annál több ötlete lesz, és előfordulhat, hogy olyan irányba kanyarodik a történet, amelyre az ember előzőleg nem is gondolt.

Amikor régebben Elena Ferrantétól olvastam ugyanezt, nem is hittem neki. Azt írta, hogy az elején nem tudta, hogyan fog végződni a Nápolyi történetek, sőt, egyenesen azt állította, foglama sincs mi történt Lila kislányával! Ezt teljes képtelenségnek éreztem (hát kinek kellene tudnia, ha nem neki??), és sokkal jobban tetszett a J. K. Rowling-féle könyvfelépítés, amikor is a szerzőnek már az elején tudnia kellett, hogy Piton kettős ügynök stb. Hozzáteszem, mindkét sorozat tökre tetszett.

Nekem mégsem sikerült ez az előre elgondolt dolog. Sőt, hiába próbáltam magam arra kényszeríteni, hogy a heti egy órás monoton és ingerszegény (mivel netmentes) úszás alatt a mesekönyvemről gondolkodjak, soha nem sikerült. Folyton elkalandoztak a gondolataim, vagy egyszerűen semmi sem jutott az eszembe. Persze nem akarom magamat Rowlinghoz vagy Ferrantéhez mérni vagy hasonlítani, nem ugyanazok az indítékaim: nekem egy adott gyerekhez (Boni) és célhoz (érdekesen elmesélni a magyar nyelvtant) kellett kitalálnom egy történetet.

Harmadik tanulság, pontosabban tapasztalat: az ember tényeg saját maga állítja fel azokat a szabályokat, amelyek a kitalált történeten belül érvényesek. Tehát van az a szöveg, amelyben a mondat: Egy siető kígyó végigsiklott a sziklán, ivott, odaszólt nekik: „Jó vadászatot!” és továbbsurrant teljesen hihető, mert az olvasó a könyv első mondatától fogva aláveti magát az író által felállított játékszabályoknak, azaz, hogy az állatok beszélnek és megértik egymást. És ebben aztán nem kételkedik, egészen az utolsó mondatig.

Negyedik, ha nem is tapasztalat, de érdekesség: jóllehet Boni odafigyelve olvas, (gyakran emlékszik például szó szerint az előző napi esti mese utolsó mondatára, megkérdezi és megjegyzi az ismeretlen szavakat, értelmezi a történetet, keresi az összefüggéseket), azt már most borítékolom, hogy nem fog annyi időt és energiát belefektetni az olvasásba, mint amennyit én tettem az írásba. Valószínűleg ez mindig így van: az író nagyságrendileg sokkal több időt szöszmötöl (alannyal-állítmánnyal), mint amennyi időt az elolvasás tesz ki.