Troll

Egy agresszív józsefvárosi kommentelő

Nyári fényképek

A göndörhajú, babaarcú kisgyerekem, aki még simán sírva fakad, h valami nem tetszik neki, aki még nem mutál, aki még eljátszik egy labdával vagy vízipisztollyal és aki cuki dolgokat mond (“Mama, azt hittem, hogy ittfelejtettétek önmagamat!”), a fotókon leginkább egy hosszúlábú

kamaszra

hasonlít, döbbenetes. Nem tudom összeegyeztetni az előttem pózoló kisgyereket azzal a valakivel, aki a fényképeken megjelenik. Mintha pár évet előreszaladnánk, olyan érzésem van.

Vagy csak én látom a kamasz fiamat kisbabának?!

Egy szokatlan, de teljesen felesleges képességére figyeltünk föl. Fel tudja húzni csak az egyik szemöldökét (ld. képen). Ilyet én eddig egyetlen emberen láttam, egy gimis barátnömön, ő volt ennek a mestere. Így amikor Boni ezzel szórakozik, akkor mindig ez a (szintén barnahajú, barnaszemű, a konokságig akaratos) lány jut róla eszembe. Mintha hasonlítanának!

Látomás

Már többször láttam a faluban ezt a családot, valószínűleg ők is itt nyaralnak. Mindig együtt sétálnak: két fiatal szülő, három picike kisfiúval, orgonasípszerűen. Olyan kicsikék, hogy még a legnagyobbnak is fogni kell a kezét. Folyamatosan csiripelnek, dumálnak. Az anyuka egy babakocsit tol, abban egy negyedik gyerek. Közelebb érve az ember észreveszi, hogy az apukára rá van kötözve egy egészen kicsi csecsemő. Mellettük pórázon egy nagy fekete kutya.

Hú… de bátrak…!

Mese- és tankönyvíró tapasztalataim

Már tavaly a fejembe vettem, hogy idén nyárra írok egy mesekönyvet Boninak, amelyben elmagyarázom a magyar nyelv bizonyos szabályait, hogy mégiscsak legyen valami fogalma arról, hogyan épül fel az a nyelv, amelyet ha tökéletesen nem is, de ért és beszél, és amelyen valamilyen szinten írni és olvasni is tud. Már a tanév elején megvolt a könyv felépítésének ötlete: kell egy szimpatikus főszereplő, aki egyes szám első személyben elmeséli a történetet, kellenek segítők és ellenségek, egy érdekes kerettörténet, amelyben lehetőleg érik az olvasót meglepetések, Kellenek párbeszédek, sőt, jöttem rá időközben, a nyelvtani és a helyesírási szabályokat párbeszédben lenne érdemes bemutatni, továbbá feladatok és illusztráció.

A karácsonyi szünetben kezdtem el írni magát a szöveget. Rengeteg melóm van benne, több, mint amire számítottam. Időközben rájöttem, hogy nem is leszek kész az összes szabállyal, ezért a könyv csak az első része lesz egy kétkötetes tankönyvnek (remélve, hogy jövő nyáron is hajlandó lesz még leülni velem tanulni). Ebben az (első) részben tehát csak az összetett szavak, a 6 : 3-as szabály, a képzők, a jelek és a ragok (kivéve igeragok), a hangrendi illeszkedés és a nagy nyelvcsaládok, meg a finnugor nyelvek lesznek benne, és (ha lesz igény rá) jövőre csinálom az igeragozást, az igekötőket, a helyesírási alapelveket és a hangtörvényeket.

Első tapasztalatom az, hogy az író nincs egyedül a fehér lap előtt, mint ahogy ez évszázadokig történt. Az író az egész világgal interakcióban állhat, és a földgolyó összes információja rendelkezésre áll az írás pillanatában... mivel sajnos az író bármikor kinyithatja a netet. És ki is nyitja, értékes perceket, órákat veszítve ezzel... Ami nagy öngól, mert – második tapasztalat – a szöveg tényleg írás közben, mintegy írva készül. Ez teljes meglepetés volt. Miközben írtam, jöttek a gondolatok, nem pedig fordítva, tehát nem a már meglévő gondolataimat, ötleteimet vetettem papírra. Azaz minél többet ír az ember, annál több ötlete lesz, és előfordulhat, hogy olyan irányba kanyarodik a történet, amelyre az ember előzőleg nem is gondolt.

Amikor régebben Elena Ferrantétól olvastam ugyanezt, nem is hittem neki. Azt írta, hogy az elején nem tudta, hogyan fog végződni a Nápolyi történetek, sőt, egyenesen azt állította, foglama sincs mi történt Lila kislányával! Ezt teljes képtelenségnek éreztem (hát kinek kellene tudnia, ha nem neki??), és sokkal jobban tetszett a J. K. Rowling-féle könyvfelépítés, amikor is a szerzőnek már az elején tudnia kellett, hogy Piton kettős ügynök stb. Hozzáteszem, mindkét sorozat tökre tetszett.

Nekem mégsem sikerült ez az előre elgondolt dolog. Sőt, hiába próbáltam magam arra kényszeríteni, hogy a heti egy órás monoton és ingerszegény (mivel netmentes) úszás alatt a mesekönyvemről gondolkodjak, soha nem sikerült. Folyton elkalandoztak a gondolataim, vagy egyszerűen semmi sem jutott az eszembe. Persze nem akarom magamat Rowlinghoz vagy Ferrantéhez mérni vagy hasonlítani, nem ugyanazok az indítékaim: nekem egy adott gyerekhez (Boni) és célhoz (érdekesen elmesélni a magyar nyelvtant) kellett kitalálnom egy történetet.

Harmadik tanulság, pontosabban tapasztalat: az ember tényeg saját maga állítja fel azokat a szabályokat, amelyek a kitalált történeten belül érvényesek. Tehát van az a szöveg, amelyben a mondat: Egy siető kígyó végigsiklott a sziklán, ivott, odaszólt nekik: „Jó vadászatot!” és továbbsurrant teljesen hihető, mert az olvasó a könyv első mondatától fogva aláveti magát az író által felállított játékszabályoknak, azaz, hogy az állatok beszélnek és megértik egymást. És ebben aztán nem kételkedik, egészen az utolsó mondatig.

Negyedik, ha nem is tapasztalat, de érdekesség: jóllehet Boni odafigyelve olvas, (gyakran emlékszik például szó szerint az előző napi esti mese utolsó mondatára, megkérdezi és megjegyzi az ismeretlen szavakat, értelmezi a történetet, keresi az összefüggéseket), azt már most borítékolom, hogy nem fog annyi időt és energiát belefektetni az olvasásba, mint amennyit én tettem az írásba. Valószínűleg ez mindig így van: az író nagyságrendileg sokkal több időt szöszmötöl (alannyal-állítmánnyal), mint amennyi időt az elolvasás tesz ki.

Klassz és Különleges

Tegnap, kihasználván a hűvösebb időt, bekrémeztem a lábam és zoknit húztam, mert nyaranta sem ezt, sem azt nem nagyon szoktam csinálni (és tök száraz a bőröm). De aztán nem volt kedvem fölvenni a sportcipőmet, ezért belebújtam gyorsan az itteni szandálomba, amit direkt azért vettem, hogy ha jönni-menni kell kertből konyhába, konyhából teraszra, ne legyen macerás. Amúgy olyan bőrből van, és ez a márka fő profilja, ami a tengervizet is jól bírja, de ezt a funkcióját még soha nem próbáltam.

És máris közelebb kerültem egy fokkal a múltkor olyan nagyon kritizált strandpapucs-fehér zokni kombóhoz!

Később, mikorra már kikeveredtünk a konyha-kert-terasz háromszögből, felöltöztem normálisan. Délután egy padon várakoztam Bonira, amikor észrevettem három 10-12 éves kisfiút. Olyan helyesek, elevenek voltak. Valószínűleg barátok vagy unokatesók lehettek, mert egyáltalán nem hasonlítottak, de ugyanaz az idős (energikus, laza) nő volt velük. Hallgatóztam, miről beszélgetnek a Bonikorú magyar kisfiúk (olyan jó kenne, ha lennének itt ilyen barátai), amikor meghallottam, milyen menő, jól hangzó keresztneve volt az egyiknek!

Mindig meglepődöm, hogy itt Magyarországon folyton ugyanabba a 15 fiúnévbe botlik az ember. Tisztára, mint egy orosz regényben (Pjotr, Nyikoláj, Grigorij). Ennek a kisfiúnak a nevét még soha nem hallottam élőben, pedig szerintem szép, egyszerű, de mégis három szótagos; régi, ugyanakkor egyedi; és nagyon illett ahhoz a kis vagány gyerekhez, továbbá jól fog passzolni a majdani jól nevelt úriemberhez is, akár itthon, akár külföldön éljen is majd. Úgy hívták: Kelemen.

Relatív

Megérkeztünk a Dunakanyarba. Tegnap este el is mentem futni: át a falun, le a Dunáig és vissza. Isteni volt. Noha egy picit túl meleg. Közben egy műsort hallgattam a diabéteszről; imádok futás közben eü-s műsorokat hallgatni! Csakhogy ebben a műsorban inkább az 1-es típusú diabéteszről volt szó, amit se megelőzni, se elkerülni, se gyógyítani nem lehet, és nem öröklött, hanem lecsap az emberre, mint derült égből a villám. Tizenhárom éves kor körül szokták diagnosztizálni. Utána életen át tartó inzulinpótlás vár az emberre, akit pluszban a cukorbetegséggel járó mindenféle szövődmény és társbetegség is veszélyeztet.

Na, gondoltam, újabb ok, ami miatt aggódhat egy szülő. Van egy egészséges(nek tűnő) gyereke, és akkor még az is kiderülhet akár, hogy az a gyerek cukorbeteg, te jó ég, ráadásul teljesen függetlenül attól, hogyan étkezik és mennyit sportol az a gyerek. Gondterhelten gyalogoltam haza, miután befejeztem a futást. Vihar készülődött.

A bérelt házunkban Z. borús hangulatban fogadott. Végighallgatta Macron július 14-ét megelőző beszédét, amit már korábban úgy harangoztak be, mint egy Nagyon Fontos Felszólalást. Na, mit mondott, kérdeztem, közben ki is tört a vihar, rohantam zuhanyozni, mert családunk jogrendje szerint viharban nem szabad telefonálni, zongorázni és zuhanyozni (ezt valahol olvasta a férjem).

Dörgött és villámlott, verte az eső a faház tetejét. Macron meg fogja emelni a védelemre szánt büdzsé összegét, mert fel kell készülni a háborúra, foglalta össze tömören és teátrálisan. Boni aggódva hegyezte a fülét; a vihartól és a háborútól is fél (annak viszont örült, hogy nem kell zuhanyoznia). Basszus, amikor van az embernek egy tizenegy éves fia, akit öt-hat év múlva be is hívhatnak katonának, nem szívesen hall ilyen véleményeket és előrejelzéseket.

Hirtelen nem is tűnt olyan borzasztónak az az egyes típusú diabétesz.

Sőt.

Budapesti bosszúságok

• Meglátogattuk a papámat a kórházban. Minden oké, ő jól van, de le voltunk döbbenve az épület és a szoba állapotán. Rosszra számítottunk, de nem ennyire. Leírhatatlan állapotok (és szagok) egy francia korházhoz szokott szemnek (orrnak), még mindig nem tértünk magunkhoz. Azóta Bonit azzal tartom sakkban, hogy ha továbbra is ennyit ugrál a kanapén (ágyon, lépcsőházban, farönkökön stb.) majd mehetünk egy magyar kórházba ügyeletre! Ilyenkor ijedten abbahagyja szegénykém. Nagyon nehéz elképzelni, hogy egy ilyen dzsuvás épületben van egy olyan helyiség, ahol steril körülmények között, precíziós műszerekkel nagy tudású emberek bonyolult műtéteket végeznek el.
• Megbüntetett az ellenőr a kisföldalattin. Nagyon bosszant a dolog, mert noha tényleg érvénytelen jeggyel utaztam, de jóhiszemű voltam, amit be is tudtam bizonyítani. Lehetett volna elnéző az ellenőr, elintézhette volna egy figyelmeztetéssel. Ehelyett láttam a szemén, komolyan mondom: a szadista élvezetetét, hogy büntethet. 
• Ehhez meg nem is kell kommentár, mellbe vágott, többet is láttunk:

• 

A vakáció első napjai

Letöltöttem magamnak egy kottát, egy Händel-tematikára készített zongoraátiratot, azzal a reménnyel, hogy ha egész nyáron gyakorlok, minden nap, akkor esetleg szeptemberre talán le fogom tudni játszani.

Boni másfél nappal később majdnem tökéletesre megtanulta. 

Itt egy részlet belőle, sajnos a blogger nem enged többet. Órákig elhallgatnám.

Szolfézs, matek, logika

A francia rendszer ismeri, de nem használja az A-tól G-ig terjedő jelölést, hanem csak és kizárólag a dó, ré, mi, fá, szó (franciául: sol), lá, tí (franciául: si), dó-t. Tehát a C = dó, és A = lá, és így tovább. Tudják, hogy a németek és az angolok a betűket használják, de én itt a zenesuliban még csak a do-ré-mí-t hallottam. Amúgy a szolfézs szó maga is a skála két hangjából – szó és fa – származik, és állítólag ez volt előbb – tükörfordításban tehát ez az eredeti –, a betűjelölés a későbbi.

De arról, amit mi Magyarországon művelünk, fogalmuk sincs! Szoktam magyarázni, gyakran belebonyolódom. Mert ha jól tudom, a magyar iskolák mindkét rendszert használják: a betűket abszolút értelemben, a szolmizációs neveket relatív értelemben. Tehát amit (mondjuk a zongorán egy billentyűt) a magyaroknál fixen egy betű jelöl, azt itt kizárólag egy szolmizációs névvel nevezik meg. 

Amikor mesélem a franciáknak, hogy Magyraországon a dó BÁRHOL lehet – akkor általában szóhoz sem jutnak a döbbenettől, mert egy francia fülnek ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy kérem szépen a mi bolygónkon 3 + 3 = 12!

Pedig a négyes számrendszerben tényleg ennyi. (Ha jól számolom.)

De fordítva is igaz: ha a magyar barátnőmnek mesélek a francia rendszerről, csak a fejét csóválja. Hogyan lehet dónak aposztrofálni valamit, ami lehet ugyan dó, de nem feltétlenül, azaz nem mindig az? 

Felmerül a kérdés, évek óta latolgatom: melyik a jobb rendszer?

Elsőre úgy tűnik, hogy a magyar jobb, hiába nehezebb. Főleg az elején nehezebb, hiszen két rendszert kell megtanulni. De utána viszont elkerülhető az a furcsaság, ami a francia rendszerben előbb-utóbb megjelenik, és ami szerintem az egész francia módszernek a rákfenéje: mert C-dúrban (franciául: do majeur) még oké a dó-ré-mí, hibátlanul lefedik a hangközöket. De amint van egy előjegyzés a kottában, onnantól kezdve nem működik jól a francia módi, és előfordulhat, hogy ugyanazt a nevet (fá) kell mondani az F-re és a fiszre (F#) egyaránt. Nekem ez nagyon-nagyon fura, sőt, mi több, szerintem ez episztemológiailag nonszensz: hát nem mondhatjuk az almára azt, hogy körte! Ha egyszer az alma!

De a franciák nem zavartatják magukat. A zongoratanárnő szerint, ha tudjuk, hogy milyen hangnemben vagyunk, ez nem lehet gond. Szerintem meg baromi zavaró, mert logikátlan. Boni egyik szolfázstanára ennek a problémának az áthidalására kidolgozott egy saját rendszert (fá helyett fád-ot mond, és így tovább), tehát vannak, akiket mégis zavar. Tudom, hogy a magyar rendszerben is előfordulhat ilyen probléma (előjegyzés feloldáskor pl), és hogy erre magyarul is van egy hasonló megoldás (tí-ből tá stb.). De a két rendszerben az ugyanabból az okból megjelenő probléma nem összehasonlítható, mert mint hallom, a magyarok simán mondanak a ré kereszt-re mi-t, a franciák soha!

Viszont ha jobban megnézzük, a francia rendszer tényleg működik a gyakorlatban. Almát mondanak a körtére, kész őrület az egész, az ember a haját tépi, közben pedig viláhírű előadókat és zeneszerzőket nevelnek ki. Márpedig ha ez sikerül nekik, akkor a logika törvénye azt diktálja, hogy őszintén feltegyük a kérdést: mi haszna megtanulni a bonyolultabb rendszert?

Akcentusokról

A suli bejáratában minden órában áll valaki, hogy ki- és beengedje a gyerekeket, és ellenőrizze a belépőkártyájukat. Reggel 8-kor mindig az igazgatónő és a pedellus (CPE) áll a kapuban, különben a négy felügyelő közül mindig más és más. Most már jól ismerjük őket, általában kedvesek, mosolygósak. Van egy nő, akinek idegen akcentusa van, Z. arra tippel, hogy spanyol, és inkább arra, hogy román.

Ma reggel Z. elment szólni, hogy Boni nem megy suliba (csak két órája volt, de napok óta alig alszik a melegtől) és ha már ott volt, megkérdezte a nőt, hogy hová valósi, milyen akcentussal beszél (utólag már nem emlékezett jól, hogy pontosan mit kérdezett tőle, de valami ilyesmit: származás, akcentus). Majd hanyatt esett a nő válaszától, mert ezt mondta:

– Ezt nem mondhatom meg.

Úgy értve, hogy nincs joga megmondani (konkrétan azt válaszolta: je n'ai pas le droit de le dire). Első hallásra arra gondoltam, hogy ez nem igazán lep meg a francia közoktatástól, beleillik a képbe. Annyira ügyelnek az egyenlőségre (vagy annak látszatára), annyira érzékeny téma az identitás és a nemzeti hovatartozás, hogy talán már beszélni sem lehet róla. Z. is meglepődött, el is mesélte neki, hogy én magyar vagyok, szó szót követett, és a nő kijelentette, hogy vallásról nem szabad az iskolában beszélni.

Ez már viszont kezdett paranoiába hajlani. Mennyi köze van az állampolgárságnak a valláshoz? Kevés. Egy marokkói állampolgár lehet zsidó, egy német pedig muzulmán, még ha nem is ez a leginkább jellemző felállás. Az tény, hogy soha, sehol nem kérdezik meg Franciaországban az ember vallását, ez az ember legmélyebb magánügye, tartanak a prozelitizmustól, a szeparatizmustól – de hát Z. sem a vallást kérdezte.

Oda lyukadtunk ki, hogy nem tudjuk elképzelni – legyen is a francia gondolkodás bármilyen rugalmatlan ebben a tekintetben* –, hogy a nőnek megtiltották, hogy elmondja: hová valósi. Szerintünk a nő vagy szégyelli a származását, vagy úgy gondolja, problémái lennének belőle, ha kitudódik. Mi másért nem mondaná el? Nehéz dolga van, mert az akcentusa rögtön elárulja. Illetve nem is tudom, hogy az akcentus árulja-e el, vagy a vétett hibák. Engem például még soha nem javítottak ki annyian, mint az elmúlt évek alatt Boni: az akcentusomat is javítja (kisebb részben), de főleg az zavarja, hogy folyton tévesztek a hím- és a nőnemben. Nem győz kijavítani, és a múltkor nevetve mondta, hogy amikor valakivel beszéltünk, emlékszem-e, hogy többször is kimondtam azt a szót, hogy LE porte, pedig az LA porte! Nem érti, hogy ha egyszer ismerem egy szó nemét, miért tévesztek mégis, amikor beszélek? Amúgy én sem értem. De azt válaszoltam neki, hogy én ezt már soha nem fogom tudni megtanulni. Az akcentuson és a tévesztésen már soha nem fogok tudni változtatni, maximum egy kicsit javítani (ha odafigyelek), a bélyeg rajtam van („NEM SZÜLETETT FRANCIA”), csak ki kell nyitnom a számat. Engem nem zavar (kivéve adminisztratív ügyintézés) és az sem zavar, hogy Boni akcentussal és hibásan beszéli a magyart („Mámá, ébén á kálápbá hogyán fésték ki?” – kérdezte a múltkor).

Visszatérve a nőre, persze beindult a fantáziánk. Honnan jöhet? Miért nem mondja el? Milyen fájdalmas tapasztalatok vagy szerencsétlen félreértések sorozata állhat az egésznek a hátterében?

* Holott a toleranciát hirdeti

 Kánikula