Hogy valami jót is írjak

Ha könnyed, de mégis elgondolkodtató francia feelgood filmet szeretnétek látni, akkor nagyon ajánlom ezt itt. A műfaj nem az én világom, de mégis nagyon tetszett, a színészek, a zene és az üzenet miatt. 

Röviden a történet: Egy világhírű, fiatal karmester megtudja, hogy leukémiás, és a vizsgálatokból azt is megtudja, hogy csecsemőként örökbe fogadták. Ekkor (az első öt percben) egyébként Z. kiment a teremből, mondván, hogy ő nem akar olyan filmet nézni, amelyben rákról van szó. Sajnáltam, mert szerintem tetszett volna neki, és alig volt kórházi jelenet a filmben. Na mindegy, Bonival végignéztük.

Fény derül arra is (a csontvelő-átültetés miatt, de ebből tényleg nem látszik semmi), hogy a karmesternek van egy vér szerinti öccse, aki egy iskolai menzán dolgozik, és szabadidejében a helyi fúvószenekarban játszik. A film végig ezt a kettősséget lovagolja meg: az előkelő, Párizs környékén nevelkedett, hároméves korától zongorázó fiatal karmester és a lepukkant, észak-franciaországi iparvárosban felnőtt és nehéz körülmények között élő (de abszolút hallású) testvére közötti különbségeket. Ha valami egyébként nem tetszett az az volt, hogy ezek a szereplők nagyon trágárul beszéltek. Viszont élethű képet kapunk egy olyan Franciaországról, amelyről gyakran nincs tudomásunk.

Szóval a film azt a kérdést feszegeti, hogy már a születéskor mennyi minden eldől, és hogy ugyanolyan képességekkel és tehetséggel egy ember – környezettől függően – vagy szárnyal vagy beleragad a pocsolyába. De ennél sokkal-sokkal többet mond, csak nem akarok semmit sem lelőni belőle, nézzétek meg. A legutolsó jelent egészen fantasztikus!