18:30-kor kikapcsoltam a számítógépet. Beraktam a táskámba a kulacsomat. Kikiészítettem a telómat és a fülhallgatót, hogy csak be kelljen rakni a kabátom zsebébe. Eltettem a töltőket. Kihúztam a hősugárzót. Kihúztam a számítógépből és beraktam a táskámba a Kindle-emet (még jó, hogy eszembe jutott, rémüldöztem, hogyan olvastam volna Boninak esti mesét különben?! Most a Hobbitot olvasom föl neki, ami csak ebben a formában van meg).
Felvettem a kabátomat. A hátamra a hátizsákot. A zsebembe tettem a telót és a fülhallgatót, ugyanazzal a mozdulattal lekapcsoltam a lámpát, és közben azon gondolkodtam, hogy a barátnőmet hívjam-e fel vagy a papámat, miközben átvágok a villamoshoz vezető parkon.
Végül Boni hívott, pont amikor kiléptem az épületből (Mama, végre megkomponáltam a nocturne-ömet, meghallgatod?), azután felhívtam a papámat, majd mielőtt elértem volna a villamost (30 perc menetidő) felhívott Boni osztálytársának anyukája, hogy elújságolja, mi volt az osztályértekezleten.
A pályaudvaron valahogy mindig úgy jön ki, hogy rohannom kell a vonathoz. Most is rohantam, lépcsőn le, lépcsőn föl, könnyedén repültem. A vonaton (50 perc menetidő) olvastam az aktuális vonatos könyvemet. A Kindle-t csak azért vittem be, mert le akartam tölteni rá valamit. Az állomáshoz közeledve becsuktam a könyvet, beraktam a táskámba, bezipzároztam a táskát,
és akkor vettem észre, hogy
...olyan
...furcsán
...könnyű
...a hátizsákom,
mintha hiányozna belőle valami!!!
Az érzés, ami átjárt, kimeríti a jeges rémület fogalmát.
A számítógépemet ottfelejtettem az irodában...!!
hányszor, de hányszor jártam már így, mehettem vissza/haza, mikor hova :)))
VálaszTörlés(nem kötözködés, csak talán ez valami országkülönbözőség: azt tudod, hogy a számítógépnek errefelé a már ritkásan látott asztali gépeket hívják, amazt meg laptopnak/notebooknak? ilyetén a történet elején azért nem gyanakodtam a végére, hiszen asztali gépet kapcsoltál ki a fejemben :D)