Az árvíz kapcsán mesélte a papám, hogy vettek egy ún. gondos órát maguknak, ami baleset esetén értesít egy erre szakosodott szolgáltatást, plusz értesíti a húgomat, de hogy jó lenne még egy telefonszámot megadniuk pluszban, egy olyan személyét, aki pár percen belül oda tudna érni. Elmondta, hogy milyen nehezen veszi rá magát arra, hogy szívességet kérjen a szomszédoktól. De most nem az ő nehézségeikről szeretnék írni, hanem arról, hogy rögtön beugrott: lakik a házunkban egy idős nő. Lehet, hogy neki is van ilyen órája, és éppen azon filózik, megkérheti-e a szomszédokat arra, hogy kapjanak értesítést egy esetleges esésről, rosszullétről? Az egyetlen fia Angliában él, ő nem tud rögtön jönni. Elhatároztam, hogy megmondom a szomszéd nőnek: ha bármi van, nyugodtan számíthat ránk.
A múlt hét elején össze is futottam vele az utcán, és mint elméleti lehetőség felvetettem ezt a telefonszám-dolgot. Nincs neki ilyen órája, de elmesélte, hogy épp műtét előtt áll. Egy nagyon zárkózott, udvarias nőről van szó, csak annyit mondott, hogy nőgyógyászati műtétje lesz, nem részletezte. A betegség májusban derült ki, és a héten szerdán megy vissza a kórházba, hogy lefixálják a műtét időpontját, mondta.
Na, akkor pont jókor szóltam, gondoltam magamban, a műtét után biztos elkél neki egy kis segítség. Igaz, hogy itt már nem elméletről, hanem gyakorlatról van szó, de majd biztos csak be kell vásárolni, kaját vinni, ilyenek.
Vasárnap délután felmentem hozzá megkérdezni, hogy megkapta-e már a műtét időpontját. Vittem neki az előző nap készített sütiből. Be akart hívni, de elhárítottam, mert nem akartam sokáig maradni, csak az időpontra voltam kíváncsi, hogy akkor mi is úgy szervezzünk. Ekkor ott a küszöbön állva elmesélte szegény, hogy nem lesz műtét. Méhrákja van, és nem lehet már műteni, valamilyen kezelést (kemó?) fog kapni októberben. Szegény többször is elsírta magát. Mesélte, hogy milyen embertelenül bántak vele az orvosok, amikor ezt közölték vele. Én meg teljesen le voltam döbbenve az egészen; hétfőn futott át a gondolat a fejemben, hogy felajánlom a segítségünket neki, a hét végén pedig már egy halálra ítélt nőben próbáltam tartani a lelket.
Most nem is tudom, mi lesz. Úgy érzem, balgán sokkal nagyobb feladatra vállalkoztam, mint amit képes lennék elvégezni. Októberben az egyik hétvégén én nem leszek itt, az utolsó héten pedig családilag utazunk el – hogyan segítsünk, ha távol vagyunk? Ráadásul megkért rá, hogy ne beszéljek a betegségéről senkinek, pedig fejben már kisakkoztam, hogyan tudna a ház ökoszisztémája közös összefogással, együtt segíteni. Mert itt nem sütiről meg bevásárlásról van szó, ez mind semmiség. Beszélgetés közben elmesélte, hogy nem tud autóval menni a kórházba (mert nem talál parkolóhelyet), a busz pedig 45 perc alatt teszi meg az utat, borzasztónál borzasztóbb, lehangoló külvárosokon keresztül (ezt én is tanúsíthatom). Az első és legfontosabb segítség tehát az lenne, ha el tudnánk vinni autóval csütörtökön reggel 9 órára – de hát ezt nem tudtam felajánlani.
Kérdeztem, jön-e valamikor a fia. Sajnos nem tud jönni, sok a munkája, ott a két gyerek, a családi vállalkozás, az évvégi hajrá. Döbbenet, hogy azt a fiút, az angol feleséget és a két angol unokát még soha nem láttuk itt. Szegény nő tök egyedül él, mindig, mindenhol egyedül van, ha összefutunk. Gyakran gondolkodtam azon, hogyan tud mégis olyan szuperul, a legutolsó divatnak megfelelően felöltözni? (itt írtam róla) Minek, kinek? Milyen megfontolásból, motivációból?
Van abban valami szimbolikus is, hogy a nőt méhrákkal fogják kezelni, és a fiú, aki ebből a méhből született, nem ül fel az első repülőgépre, hogy megvigasztalja az anyukáját, aki a szomszédnak sírdogál egy vasárnap délután. Persze, mit tudhatom én, milyen a viszony közöttünk, nem ítélkezem. Csak nagyon sajnálom szegény nőt; milyen lehet 80+ évesen, egyedül szembesülni egy ilyen diagnózissal?!
Ó ez olyan borzasztó történet. Az jutott eszembe, hogy nekem van jópár barátnőm, ismerősöm akiknek nem született gyerekük. Ők nem is reménykedhetnek benne, hogy valaki támogatni fogja őket. Ebbe is olyan szörnyű belegondolni. (Persze tudom, a gyerekszülés sem garancia arra, hogy valaki majd törődni fog velünk, mint az itteni példa is alátámasztja) Vajon akik, tudatosan döntöttek a gyerektelenségről, hogyan gondolkodnak a témáról.
VálaszTörlésSamsara, iszonyu sok ismerost lattam testileg-lelkileg tonkremenni idos szulei gondozasaban. elmondhatatlanul orulok, hogy van egy kisfiam, de nem kivannam, hogy majd valamikor engem gondozzon, megoldja az ugyeimet (remelem, erzelmileg jol tudunk majd kapcsolodni egymashoz idos koromban is, es talalkozni is tudunk, ha nem jar az elete teljes atszervezesevel). Tamko, nagyon szomoru es szivszorito a szomszedod sors! es nagyon sorsszeru idozitessel kezdtel el vele beszelgetni. ha nem is tudsz tevolegesen segiteni, valoszinuleg enyhited, hogy egyedul erezze magat egy vegtelenul nehez helyzetben…librarycat
TörlésAkik tudatosan döntöttek a gyermeknélküliség mellett, valószínűleg ugyanúgy gondolkodnak erről, mint akik nem tudatosan döntöttek a gyermektelenségről, és ugyanúgy, mint librarycat, akinek van gyereke, de nem számít arra, hogy ő fog gondoskodni róla - szerintem.
TörlésAmúgy van rengeteg ember a világon, aki egyáltalán nem tervez ennyire előre, és szerintem ebben is van sok jó.
Tudatosan választottam, hogy ne legyen gyerekem, a testvérem halmozottan fogyatékos, esélyesen az enyém is lehetett volna hasonlóan problémás. Így számomra a gyerek vállalás soha nem volt vonzó, hanem mindig rettegést okozott. Alapvetően nem félek attól, hogy mi lesz ha már nem bírok magamról gondoskodni.Valószínűleg igen hamar megpusztulok, mert nincs ki adjon egy pohár vizet, és nem lesz aki mindenféle kezelésekre hurcoljon, de nem is akarom. Látom anyámon, akit kb 3 éve kínoz az élet, hogy már rég nem az ami 40 évesen volt, ő már nem "él", hanem csak létezik, már rég nem akar élni. Apám meghalt, a testvérem otthonban, és az ő élete meg a miénket nehezíti meg... Ő az a beteg aki 2 tüdő betegséggel cigizik, és amikor az orvos próbál beszélni a fejével, hogy miért teszi, lazán azt válaszolja, hogy valamiben meg kell halnia neki is. Nem érdekli. Azt már biztosan tudom, hogy én inkább válsztok 2 hét intenzív haldoklást, ha tudom így mondani, mert pl, eltörött a csípőm és nem tudok megmozdulni,mint 3 év inaktívat, miközben mások akaratom ellenére szenvednek miattam, a betegségem miatt. Folyadék nélkül az ember nem marad tudatánál állandó jelleggel, a fájdalomnak, szomjnak és éhségnek van egy csodás tulajdonsága, hogy jön, megy. (szoktam böjtölni, második nap után már rá se rántasz, hogy nem ettél) Ha nem iszol vizet és nem is eszel, sacc per kb tíz napig maradsz életben, de ez nem jelent tíz nap állandó aggoniát. Ahogy telik az idő, egyre többet alszik az ember... nem én találtam ki, utána lehet olvasni a deathwithdignity .com honlapon. Nem tudom ha a blogger engedélyez linket de itt van: https://deathwithdignity.org/resources/options-to-hasten-death/ Én valószínűleg ezt választom, max megoldom, hogy a helyzetemről utólag legyen értesítve az aki majd utánam örköl. (unokaöcsém) Azt hiszem a legnagyobb gond, hogy mi "mai" testtel, lélekkel akarunk ebbe az egészbe bele gondolni és nem pedig abba amit egy mondjuk 85 éves beteg test realitása jelent. De nyilván ez embertől is függ. Van aki minden percért harcolni akar és fog és van aki egyszerűen nem így gondolja. Nekem személy szerint ebbe bele gondolni egyáltalán nem szőrnyű. (amúgy meg pont a gyerektelenségünk tette lehetővé azt a flexibilitást, hogy 3 évre haza cuccoltuk és gondját viseltük, most meg kihoztuk magunkkal és itt van velünk külföldön, gyerekkel ezt nem lehet megoldani, iskola, stb..)
TörlésSzomszédnőd kérhetné valószínűleg, hogy a mentő szállítsa a vizsgálatokra, kezelésekre, a "Sécu" (mi a mai magyar megfelelője, nem is tudom, az én időmben SzTK volt...) biztosítja.
VálaszTörlésBiztos van Fro.ban is valami hasonló szolgáltatás, hogy hetente egyszer-kétszer ránéznek az emberre egy bizonyos kor felett. De ha olyan a néni, amilyennek leírod, akkor talán plusz szolgáltatást is igénybe tud venni, hogy ne csak kutyafuttában lássák el. Persze, az emberi szó és társaság hiányzik leginkább ilyenkor és azt is el tudom képzelni, mit éreztél, amikor elmesélte, hogy valójában mi a helyzet vele.
VálaszTörlésBOCS, Tamko, még valami eszembe jutott, és bár TUDOM, hogy semmi újat nem mondok vele, azért leírom :) Nem vagy felelös a néniért, nehogy lelkiismeretfurdalásod legyen, ha valamit nem tudsz megtenni érte, amit szeretnél. Tudom, hogy tudod, de nem így van, hogy mi (középkorú) nök szinte kötelességünknek érezzük mindig elöször másokról gondoskodni és magunkat háttérbe helyezni? Föleg összehasonlítva a ny.-európai nökkel. De az idösebbek közül még sokakat szintén így szocializáltak: elöször a gyereke(i)röl, majd a szüleiröl, majd a férjéröl gondoskodik, és mellesleg bárkiröl, aki a környezetében segitségre szorul, azt magára vállalja, szomszéd, menekültek, mert automatikusan így adódik a neveltetéséböl. ( " és a végén majd lesz hét boldog évem csak magamra, egyedül!" mondja mindig anyukám barátnöje morbid öniróniával) Szóval értem a posztod, szerintem, de ez most kikívánkozott belölem, pedig nem mondtam semmmi újat.
TörlésKöszi, ari vagy :))) Igen, jól gondolod, abszolút felelősnek érzem magam a nőért, mert ÉN hoztam fel neki a témát, ÉN kezdeményeztem az egészet, és tudom, h nem kellene így éreznem. De így érzek :)) és próbálom azzal enyhíteni a lelkiismerefurdalásomat, hogy talán a nő sem igényli ezt a fajta közelséget (nem az a típus), és ahogy Rózsa is írja feljebb, az utazást tényleg meg tudná oldani máshogy.
TörlésBorzasztó helyzet. De bármennyire is titkolni szeretné a néni, mégis jobb lenne, ha a házbeliek tudnának róla, biztosan más is segítene szükség esetén. Hátha sikerülne rábeszélni, hogy ne akarja ennyire titkolni, mert egyre többször lesz szüksége segítségre, vagy akár csak odafigyelésre, meghallgatásra.
TörlésMint betegségektől parázós, gyáva nő, egyből az jutott eszembe, hogy én is így fogom végezni.
VálaszTörlésAmi még eszembe jutott, hogy na erre e problémakkörre kellene a robotikát és a mesterséges intelligenciát meg a virtuális asszisztenseket fejleszteni. Nem az én munkámat kellene átvennie egy gépnek 2 éven belül, hanem az ilyen idős, beteg embereket kellene önvezető autónak szállítania a kezelésekre, robotoknak mellettük lenni az ápolói feladatokban és beszélgetőtársnak (ha nincs élő személy) olyan virtuális embernek mint pl már az egyik magyar (ráadásul az állami) tévécsatornának is van ilyen AI által generált műsorvezetője.
Pont azért mert nemcsak az adott egyén (gyerek, húg, szomszéd) számára megterhelő, de a társadalomnak sem jó, hogy ha most mondjuk a fia otthagyná az állását és fél évre ideköltözne a nénihez hogy ápolja az utolsó hónapjaiban. Amivel nem a fiút mentegetem, de ennek így kellene működnie, és a fiúnak fizetnie kellene ezt a szolgáltatást.