Hálószobatitkokat szellőztetek

Éjszaka arra ébredtem, hogy a párnán heverő kezemet az alvó (!) Z. először is nagy erővel megfogta, majd villámgyorsan magához húzta – ekkor már teljesen éber voltam, de tehetetlen –, és erőteljesen beleharapott.

Éreztem a fogait a kezemen! Eléggé fájt is, de a rémület még intenzívebb volt. Alig bírtam kiszabadítani a kezem a szájából, olyan állati ösztönnel, mintegy makacsul tartotta.

Mindez pár másodperc alatt játszódott le, mialatt a szememből azonnal kiment az álom. Biztonságba helyeztem magamat, majd méltatlankodva és heves szívdobogással kísérve kérdeztem, hogy ez meg mi volt. Ekkor fölébredt. Ekkor ébredt föl.

Lassan tért magához. Próbáltam a lehető legtöbb felvilágosítást kiszedni belőle: mit álmodott?! Sajnos nem emlékezett, arra is csak halványan, hogy megharapta a kezem. Én kezdtem leghiggadni, a jeges félelem (ami érthető, ha az ember az éjszaka kellős közepén arra ébred, hogy a férje megtámadta) átadta a helyét a döbbenetnek, majd a nevetésnek. Ezzel egyidőben, ahogy kitisztultak Z. gondolatai, ő kezdett el félni: te jó ég, mit csinált, a tudtán és az akaratán kívül?!

Valahogy visszaaludtunk (ő kiköltözött a kanapéra, én megcsináltam a Szózatot). Ma reggel már alig vártam, hogy Boninak elmeséljem a történteket, tudtam, hogy vevő az ilyen ijesztő, de vicces, Harry Potter-féle dolgokra (Lupin!). Gurult a nevetéstől. Felhúztam a redőnyt, megvizsgáltam a kezemet:

látszott a harapás nyoma!

Azóta szegény Z.-t különféle beszólásokkal ugratjuk, azaz főleg Boni. Már kiírta egy papírra, hogy harapós kutya, ugat, ha elmegy mellette, javasolja, hogy legközelebb szájkosárral aludjon stb, . Z. is nevet szegény, de nem teljesen szívből, csak úgy ímmel-ámmal, nem értvén, hogy ő, aki ártalmatlan bárány napközben, hogyan változott át erőszakos vadállattá éjszaka. Milyen atavisztikus ösztönök törtek elő belőle, hogy egy ragadozó mohóságával rávesse magát a kezemre?