Szülőkről

Az Eszter nevű (gimis) barátnőm szülei mindig annyira jó fejek voltak a saját szüleimhez képest! Nagyon sok szempontból irigyeltem Esztert a szülei miatt, de egy dolog kiemelkedett a többi közül: Eszter szülei minden másnap reggel úszni jártak a legközelebbi budapesti uszodába.

Most hetven körül vannak, akár az én szüleim, tehát elmondható, hogy egész életükben rendszeresen úsztak. Csak most már nem Budapestre, hanem a Dunakanyarba járnak úszni, ahová kiköltöztek (akárcsak a saját szüleim). A Covid óta minden nyáron találkozunk velük a melegvizes medencében, mert Bonival mi is abba az usziba járunk, ahová ők.

Nagyon kedvesek, a férfi tanította meg Bonit a siklásra (levegőt víz alatt kifújni), és jókat szoktunk beszélgetni a vízben. Mindig felnéztem rájuk, hogy nem csak sportosak, de mindig együtt jönnek! Az én szüleimnek nincs közös hobbiuk. Sőt, az én szüleim, akik szintén nyugdíjasok, egyáltalán nem járnak az usziba, pedig ugyanannyi időbe telik tőlük az út. A belépőjegy áráról ne is beszéljünk: az éves bérlet jóval olcsóbb, mint annak a ciginek az ára, amit a mamám egy év alatt elszív.

A héten is láttuk őket, idén először. Nem az usziban futottunk össze, hanem közös programot szerveztünk egy játszótérre. Nem húzom tovább a sztorit: teljesen ledöbbentem a férfi állapotán. Szegèny, alig bírt jàrni, az arca is teljesen beesett volt, nagyon rosszul nézett ki. A szokásos vidámsága is annyira elütött a rossz fizikai állapotától. Állítólag ráadásul mindent elfelejt, és ezt a felesége láthatólag nem bírja elviselni, folyton veszekedett vele. Nagyon megrázó volt őket így látni.

Egész felnőtt életemben hozzájuk hasonlítgattam és méricskéltem a szüleimet, és erre tessék, kiderül, hogy nincs is mit tőlük elirigyelniük. Mi a tanulság? Természetesen nem az, amit sietve és rossz logikával le lehetne ebből az esetből vonni, azaz hogy jobb bagózni, mint kétnaponta úszni (sőt, az sem, hogy az úszás egyenesen megbetegít!), hanem hogy talán nem kellett volna ilyen szigorúan megítélnem a szüleimet.