Faszán működik, zsírozottan, csak néha vannak gebaszok – kaptam el egyszer Budapesten ezt a mondatot egy pasinak a szájából, amint valakinek magyarázott. Mentem is tovább, nem tudom, miről lehetett szó. De utólag – enyhe sarkítással és nagy adag pátosszal – kedvem lenne azt írni, hogy akkor, azon a helyen pontosan éreztem: otthon vagyok. Egy ilyen mondatot én csak magyarul értek meg teljesen. Lehet, hogy kis (sok) gyakorlással franciául (angolul) is megérteném, de nem érezném igazán. Magyarul hiba nélkül be tudom azonosítani, hogy ki mondhat egy ilyen mondatot, kinek, és milyen helyzetben, sőt, még azt is meg tudom tippelni, mennyi idősek a beszélők és miről lehet szó. Ha ez a teljesítmény franciául is sikerülne, az tanulás eredménye lenne, nem pedig az anyanyelvnek köszönhető, ösztönös tudásé (anyanyelvi cinkosságé, Márai szavaival). Ennyire nem mindegy, hogy az első egy-másfél évtizedben milyen nyelven (országban) szocializálódott az ember. Ezért (is) fűznek Magyarországhoz (és lakosaihoz) eltéphetetlen kötelékek, függetlenül a hatalmon lévő aktuális kormánytól.
***
Bonikám, mit mászkálsz itt folyton össze-vissza! – ez meg a papám szájából hangzott el, és noha így leírva nem hangzik olyan vészesen, nekem borzasztóan rosszul esett, mert igazságtalannak tartottam. Délután történt, amikor hoztam Boninak egy láthatósági mellényt, és emiatt Boni bicajozás előtt még gyorsan visszaszaladt a tükörhöz, hogy megnézze (reménykedve), eléggé hasonlít-e így egy rendőrhöz: feltépte az ajtót (amit nem csukott vissza), hármasával szedve a lépcsőket felrohant a nappaliba, közben kurjongatva, hogy várjuk meg, átcsörtetett a nappalin egészen a fürdőszobáig – azaz a nyolcéves kisfiúk szokásos módján: féktelenül, zajosan. Aznap már mondjuk tizenötödszörre. És ez volt az utolsó csepp a pohárban. A nappaliban hűsülő papám ezt már nem bírta cérnával, és úgy rámordult, ahogy a kutyára is ritkán szoktak szólni. De hát honnan tudná a gyerek, hogy tizennégyszer lehet valamit csinálni (átmenni a nappalin a fürdőszobáig), és tizenötödszörre meg kitör a balhé? Mindenesetre jó lecke volt ez nekem, ha esetleg elfelejteném: nem, a szüleimnek nincs türelmük a gyerekemhez. És ha úgy tűnik is néha, hogy van, akkor sincs, mert az csak magukra erőltetett szerep, amit kis erőfeszítéssel ideig-óráig el tudnak játszani, azután lehull az álarc. (Ja, és velem szemben sincs türelmük. A mamám reakciója, amikor egy rossz pillanatban csalamádét kértem a főzelékhez: Lányom, meg vagy te húzatva! Hathetes otthoni tartózkodás után asszem megalkottam a család definícióját: a család az a formáció, ahol az ember olyasmiket tesz meg, amit máshol nem, lásd hetekre vendégül lát egy nyolcéves gyereket és szüleit, a kánikulában főz öt emberre minden nap, DE adott esetben jól beszól nekik.)
***
Nekem több szeretet kell, mint amennyit megérdemlek – nyáron elolvastam Franz Kafka magyarul kiadott naplóit és leveleit (nyolcszáz oldal, de sajna csak válogatás), abban találtam ezt az öndiagnózist. Bonikám jutott róla az eszembe, aki annyira ellenséges kis sündisznó tud lenni a külvilággal szemben, annyira agresszívan és visszautasítóan viselkedik, ha valami bántja. És noha persze minden gyerek méltó a szeretetre, azért mégis csak vannak szeretetreméltó gyerekek, és olyanok, akiket nehéz ki- és megismerni, elfogadni és megszeretni. Az ilyen gyerekek (és felnőttek) értelemszerűen kevesebb szeretetet kapnak a környezetüktől, pedig lehet, hogy pont nekik van több adagra szükségük ahhoz, hogy annak melegében sütkérezve megnyíljanak a külvilágnak (ördögi kör). Ha próbálok vele beszélgetni ilyenekről, becsukja fülét-farkát, és indulatosan védekező állásba vonul (mintha támadnám); remélem, ha az oktatás nem is, de a körülötte lévő jó példák majd arra sarkallják, hogy változtasson a hozzáállásán (ha tud).
A leírásaid alapján szerintem én elég hasonló gyerek lehettem Bonihoz abból a szempontból, hogy nagyon félénk voltam, és ha valami nem tetszett (vagy nem értettem, szokatlan volt, ellentmondott az akkori nagyon sarkalatos véleményemnek, stb.), akkor nagyon ellenséges. Én nem szerettem ilyen lenni, és kamaszkoromtól kezdve (de főleg miután az egyetem miatt elköltöztem otthonról) elég sokat dolgoztam rajta, hogy megváltozzak. Simán lehet, hogy Boni életében is eljön majd egy olyan pont, amikor megfogalmazza magának, hogy milyen tulajdonságai vannak, amik nem tetszenek neki és változtatni szeretne rajtuk (már ha negatívan éli meg ezeket a dolgokat). Aztán már nagyrészt rajta múlik, hogy mit kezd velük.
VálaszTörlésIgen, reméljük így lesz :))) (csak addig bírjuk ki valahogy :)))
TörlésDrukkolok nektek! :))
TörlésNagyon szeretem a megállapításaidat, csakmondom :)
VálaszTörlésAz anyanyelv nekem az, hogy van érzelmi viszonyulásom a szavakhoz. Azaz pl. ha káromkodnék, akkor érzelmi hatással lenne rám, vagy ha egy adott szinonimát használok egy adott mondatban, az nemcsak a jelentése miatt van (lehet), hanem az érzelmi többlete miatt is. A tanult nyelvben (és legyen most olyan tanult nyelv, amiben nap mint nap élek és_tényleg_jól_tudom), a káromkodás csak egy szó (TUDOM, hogy csúnya, de nem ÉRZEM), mint ahogy az adott szinonima használata is pusztán azért van, mert az értelme odaillik, nem viszonyulok hozzá érzelmileg sehogyan.
A család definíciója nálam az, hogy olyan emberek (is), akiket szabad akaratomból nem feltétlen választanék társnak/barátnak, mégis velük kell lennem - plusz mindenféle jogi kötelék köt hozzájuk, mert hisz ők a család. Jó esetben nem mindenki ilyen a családból.
És akkor a saját gyereknél (ami nekem nincs, tudatos gyermektelen lévén) úgy érzem, hogy hasonló a dolog: megszületik valaki, akit vársz, akiért mindent megteszel, és lehet, hogy egy olyan személyiség lesz, akit egyébként sosem választanál magadnak. Akár simán csak nem vagytok kompatibilisok. És akkor is szeretni fogod, csak nehezen fogod szeretni. Ez ugye pluszban egy hatalmas társadalmi tabu is, szóval innen szép nyerni...
Képzeld, a káromkodással én tökre nem így vagyok, és azt hiszem, franciául is "érzem" legalábbis a legdurvább szavak fajsúlyát. Épp most a hétvégén jött oda hozzám egy apuka a játszón, és udvariasan tudakolta, h "a maga fia mondta az én lányomnak, hogy CONNASSE"? Majd hanyatt estem :)))
TörlésZ. tette le múltkor úgy a telefont, miután a (felnőtt) lányával beszélt, hogy "Basszus, EGYÁLTALÁN nem érdekel, amit mond!". Ijesztő, szomorú, félelmetes lehet...
"a maga fia mondta az én lányomnak, hogy CONNASSE"? - hihi, Boni kitesz magáért :)))
Törlés"Z. tette le múltkor úgy a telefont, miután a (felnőtt) lányával beszélt, hogy "Basszus, EGYÁLTALÁN nem érdekel, amit mond!" - Gondolom, itt is javíthat a dolgon, ha a körülmények miatt mégis sokat vannak együtt, mert akkor csak megszokják egymást valamennyire, meg lesz közös élményanyag (ha más nem a megoldandó feladatok stb). De ha nem, mert messze élnek egymástól stb, akkor nyilván nehéz fenntartani ezt a szeretetet is. Nemrég figyeltem fel arra, hogy egy ötgyerekes ismerősöm (férfi, nem tudom, ez számít-e) úgy mesél a felnőtt gyerekei problémáiról, mintha idegenekéről beszélne. Elmagyarázni is nehéz, hogy hogyan, mert végülis objektíven, tényt tény után téve elmondja, hogy szte milyen a lánya, és miért érzi rosszul magát az életében, de semmi olyan nem érződik a meséléséből, hogy szeretne neki valahogy segíteni, ha már mégiscsak az apja. És még csak azt sem mondhatom, hogy fura, mert értékelem azokat az embereket, akik tudnak saját életet élni, miután felnevelték az X számú gyerekeiket, megadták nekik, amit meg kellett, de utána le tudnak róluk szakadni, nem csak a szülő mivoltuk az identitásuk alapja. Ugyanakkor meg még nekem is ösztönösen az jön elő, hogy mit lehetne ennek (az egyébként ismeretlen) lánynak mondani, ami segítene neki j obban érezni magát.
De nem Boni mondta!!!! :)))
TörlésTeljesen le voltam döbbenve, hogy ezek szerint olyan szülőnek tűnök, akiről feltételezhető, hogy a nyolcéves gyereke ilyet mondhat. Szerintem Boni nem is ismeri ezt a szót (de ha ismeri is, nem tőlünk – borzasztóan közönségesnek tartom).
De hát tökre nem minősíti a szülőt, ha a gyereke mond is ilyet néha. Még a legjobb családból származó, legmakulátlanabb neveltetéssel bíró gyerekek is feszegetik néha a húrt, nekem eszembe nem jutna rólad / a szülőről bármilyen véleményt alkotni egy ilyen eset alapján. És hát ugye közösségbe járó gyereknél már bőven nem csak az számít, hogy otthon mit hall... Szóval szerintem te ettől nem tűnsz "olyan szülőnek".
TörlésIgen, abszolùt!!
TörlésInkabb csak azt akartam illusztràlni, h mennyire felhàborodtam, h ezt a szòt összefuggésbe hozzàk VELEM. Mert annak ellenere, h nem a francia az anyanyelvem, ezt a szot borzasztoan alpàrinak « érzem ».
És Boni hogy érzi? Úgy hogy két anyanyelve van vagy úgy hogy a francia az anyanyelve de magyarul is elég jól beszél? Ismerőseink (teljesen magyar család 3 kamasz gyerekel) 1 éve költöztek haza több mint 10 külföldön töltött év után. Most egy év után is a gyerekek egymással angolul beszélnek. A szülők mindig magyarul beszélnek otthon. Nekem ez nagyon furcsa.
TörlésGondolom fura, de szerintem ez a megszokott, FŐLEG ha kamaszok (az iskola nyelve általában meghatározóbb, mint a családé).
TörlésBoni a franciát a korának megfelelően, a magyart nagy akcentussal és kevesebb szókinccsel beszéli, és előfordul, hogy nem ért meg engem (visszakérdez, félreért dolgokat, pl. nyáron észrevettem, hogy a "fagylaltozik" szót végig "falatozik"-nak értette :)))
Igen, ez sajna nekem is ismeros :((((
VálaszTörlés(Elofirdul, h nem emlékszem: egy-egy kifejezést magyarul vagy franciàul hasznàljuk-e, és olyan is van, hogy egy igei szerkezet vonzata nem ugrik be, pl síkra szàll valamiÉRT)
ah, Tamko, tökéletesen megfogalmaztad, hogy én miért nem gondolkodtam sohase másban, mint a Magyarországban.
VálaszTörlés(nagyon furcsa, egyszerre olvastam két magyar, de nem Magyarországon élő ember két különböző megfogalmazását erről, a másik isolde tegnapi posztja volt és annyira elképesztően világosan látjátok mindketten azt, amit én eddig nem tudtam szavakba önteni, de igen. igen, ez. :))
Amúgy engem ez nem zavar külföldön, és a franciát is tökre szeretem (más okokból).
TörlésÉn nagyon szeretek így félig kívülállni azon a társadalmon, amiben élek. Sztem otthon is kívülálló voltam (lennék, ha még ott lennék), mert ez nekem a legmegfelelőbb - és ez biztosít egy szellemi, intellektuális rálátást azokra a körökre, amikbe az emberek általában gondolkodás nélkül bevonódnak a saját kis életükben. Ez talán habitus kérdése, nem tudom. Mások (a helyiek) mondjuk itt ebben a másik országban nagyon is úgy látják, hogy nem vagyok (már) kívülálló, de nagyon örülök, hogy sok esetben más kritériumok mentén nézem a dolgokat, mint az itt születettek nagy része.
TörlésTamko (meg az én helyzetem is hasonló) és Isolde helyzete között van egy hatalmas különbség: Isolde családostul (magyar férjjel és gyerekekkel) "zárványként" ment egy másik országba. Ők otthon nyilván magyarul beszélnek, ahhoz viszonyatanak mindent, amit otthon volt, a kérdésfelvetéseik, problémáik, élethelyzetük ennek függvényében más, mint a helyieké. Aki meg egy helyivel él, és esetleg közös gyerek is van, az nem magyarul él, legjobb esetben és ha nagyon akarja (dolgozik rajta), becsempészi a családba a kicsit más dolgait, de az alap az a helyi marad. Az évekkel pedig főleg egyre hasonlatosabbá válunk a helyiekhez - ha már többet éltél a másik országban, mint otthon, akkor teljesen természetes, hogy a reflexeid már nem feltétlen magyarok.
nem is úgy értettem én, hogy ti, akik leírtátok, hanem hogy én, aki olvastam! :)
TörlésIgen, értettem, csak közben elgondolkodtam, hogy mit is keresek én itt :)))
TörlésEz nagyon jo, teljesen egyet ertek. A masik ami nalam az "ah otthon vagyok" volt amikor megerkeztunk es utaztunk tovabb a szulo varosomba es lattam az ut epitoket 4-5 egyutt egy helyen. 1 dolgozott a tobbi 4 magyarazott, hogy hogyan kell dolgozni. Van esetleg linked a konyvhoz? Imadom Kafkat es szerintem eleg egyforman nottunk fel, ahogy neha meselsz. Koszi!
VálaszTörlésBetettem a posztba a könyvhöz vezető linket!
TörlésKoszonom szepen!
Törlés