Petra barátnőmmel több mind húsz éve tartjuk a kapcsolatot, mondhatni, hogy ő az egyik legszorosabb kötelék az életemben, még annak ellenére is, hogy nem élünk egy országban. Szinte mindent tudunk egymásról. Végigkövettük egymás felnőtt életét: párkapcsolati örömöket és nehézségeket, gyerekszüléseket és -nevelést, munkahelyi gondokat, szülőkkel kapcsolatos gondolatokat, ingatlanvásárlásokat, hobbikat, egészségügyi macerákat stb. Becsülöm benne a toleranciát és az árnyalt, ideológia- és sablonmentes gondolkodását. Magával szemben is tök őszinte. Véleményére adok, észrevételeit fontosak, beszélgetéseink mindig érdekesek (két éve napi szinten beszélünk, de előtte is gyakran), jóindulatában megbízom.
Pedig sok mindenben különbözünk: az ízlésünk például tök más (könyvek, ruhák, dekor, kaja). Rengeteg dologban nem értünk egyet, ezek közül is a legfontosabbak: ő a nevelésben hisz, én azt gondolom, hogy alapvetően nem tudjuk befolyásolni a gyerek karakterét. Ő környezettudatosnak gondolja magát, szerintem pedig egy ma élő nyugati ember, nyaralásaival, teleléseivel, hosszú hétvégéivel, fogyasztási szokásaival, sőt, elvárásaival, nagy élettereivel, az igénybe vett közlekedési módokkal per definitionem nem lehet környezettudatos. Petra eléggé oltásellenes, én az elsők között oltattam be magam. Ő hívő, és abban hisz, hogy nincsenek véletlenek, én pedig nem vagyok hajlandó semmi mögött rendező elvet feltételezni. Szerinte minden jobb volt régebben, szerintem pedig minden borzalmasabb volt régebben.
És mégis, vagy pont ezek ellenére, tök jól tudunk beszélgetni. Ennek több oka van: egyrészt anélkül, hogy az egekig magasztalnám, tiszelem a fent említett jó tulajdonságait (őszinteség, jóindulat, intellektuális bátorság, árnyaltság, nyitottság, érdeklődés), másrészt egyikőnk sem akarja meggyőzni a másikat. Mindegyik, számomra idegen nézetében tudok találni olyan részgondolatot, amivel egyet tudok (vagy: vagyok kénytelen) érteni. És ha nem, a kérdésfelvetései akkor is mindig validak. Végső soron pedig: egy szimpatikus illetőről van szó, akinek kíváncsi vagyok a véleményére.
Mióta Oroszország lerohanta a szuverén Ukrán államot, sajna mindez megváltozott. Direkt választottam a lerohanta és szuverén szavakat, mert szerintem már a terminológiában sem tudunk Petrával megegyezni. Szóval azóta nem hívom már olyan szívesen, butának és veszélyesnek tartom az álláspontját. Ha mégis szóba kerül a téma, nem reagálok a mondandójára, próbálom elterelni a társalgást más irányba.
Tök fura, hogy ez a téma verte ki nálam a biztosítékot, pedig képzelhetitek, hány és hány órán keresztül vitatkoztunk az oltásról vagy különböző gyereknevelési elvekről. Mindig érdekelt a véleménye. Soha nem éreztem azt, mint most, hogy: bárcsak hallgatna már el!
Mélyen magamba néztem, hogy vajon miért van ez így. A politikai nézetkülönbség soha nem tudott kiborítani, az egyik legjobb barátnőm például évek óta OV-ra szavaz. Egyszer egy ismerősöm hirtelen durva és erőszakos vegán lett, térített is, meg gyilkosnak kiáltott ki mindenkit, aki akár egy sonkás szendvicset is megevett; na, vele tudatosan megszakítottam minden kapcsolatot, de azt higgadtan, átgondoltan tettem, mert újkeletű nézeteit untam és hülyeségnek gondoltam. De ez most más, ezzel a háborúval kapcsolatban felzaklat minden olyan narratíva, amely eltér a hivatalostól.
Rájöttem, hogy miért. Azért, mert a saját álláspontom is önző és önellentmondásos: egyrészt elvárom, hogy szabadon élhessek egy demokráciában, másrészt pedig minimális kockázatot sem tudnék soha ezért vállalni. Én lennék az, aki egy háború esetén az elsők között menekülne. Semmiféle bátor és hősies tettet nem tudnék soha az életben végrehajtani, se élő adásban háborúellenes plakáttal berohanni az orosz híradóba, se a fronton harcolni. Sőt, nyolc éve először arra gondoltam, hogy hátha Boni megörökölte a reumámat, és akkor soha nem fogják egyetlen országban sem katonának besorozni.
Amikor Petra felrója Zelenszijnek, hogy szétlöveti az országát és megöleti/földönfutóvá teszi a lakosságot, azt az alternatívát hozza föl, hogy ennél még egy orosz invázió is jobb. Éltünk mi is diktatúrában, mondja, nem volt az olyan rossz, és legalább: éltünk. Ilyenkor önt el méreg.
Ugyanakkor: ha az én fiamnak kellene küzdenie és az életét adnia az európai értékekért, a szólás- és véleményszabadságért, az esélyegyenlőségért, a jogállamiságért, a demokráciáért, nem szavaznék-e inkább én is az autokráciára és a diktatúrára?
Mert autokráciában és diktatúrában nem halnak meg emberek? A Gulágot kb. 50 millió ember járta meg. Olyan becsléseket olvastam, hogy Sztálin alatt kb. 10-20 millió ember halt meg mindenféle táborokban...Egy fél Ukrajna. Ír egy verset, vagy rajzol valamit, és már viszik is.
VálaszTörlésEz tényleg nagyon ellentmondásos, de sokan vannak így vele. Nem véletlenül jelenik meg minden második kommentszekcióban a hírek alatt a fotelharcos kifejezés és ajánlgatják nekik, hogy akkor uccu neki Ukrajna harcolni, ott mindenkinek örülnek.
VálaszTörlés(A bejegyzés végéig azt hittem, Petra barátnőd Putyin tetteit validálja, azért vagy úgy kiakadva.)
Reggel pont hasonló gondolat fogalmazódott meg bennem. Polarizálódunk, aki nincs velünk az ellenünk van. Aki nem áll ki Ukrajna mellett, az egyből Putyin barát. Elítélem és félem ami most folyik, de pl az orosz emberek is most olyan sakkfigurák, mint az ukránok. Félelmetes belegondolni, hogy mi vár ránk, mindannyiónkra. I.
VálaszTörlésEgyetértek, a hatalmak mozgatják a sakkbábukat és a mindennapi emberek mindenhol megszívják - persze, nem ugyanúgy.
TörlésEz egy nagyon szerteágazó kérdés és csak egy mozzanatot ragadok ki: én (is) afelé hajlok, hogy a hazáért harcolni, meghalni nem dicsöség, nem lenne szabad, hogy az legyen, ez egy letünt - patriarchális - korszak ostobasága, és én is választanám a diktatúrát mint a fiam halálát. De eszembe jutott, hogy amit mi diktatúra alatt értünk, az sokszor csak a Kádár-korszak ("èltünk mi is diktatúrában, nem volt az olyan rossz"), de a Putyin-féle ukrajnai diktatúra valószinüleg
VálaszTörlésinkább a Rákosi-érára hasonlitana, és azért az nagy különbség.
Az ilyen barátságokat próbára tevö témáknál legtöbbször a hangnem a fontos: hogy ne legyen elvakult az illetö, mert akkor rögtön tudom, hogy valami másról, valami mögöttesröl van szó nála, nem a vegánizmusról vagy az oltásról. Különben nem lenne ez a nagy vehemencia. Mindent meg lehet ésszerüen kérdöjelezni, a lényeg, hogy legyenek nyitottak a felek az ellenkezö álláspont irányában.
Erről mi is beszélgettünk a férjemmek, és ő azt mondta nekem, hogy egy orszâg kollektív emlékezetében nagyon fontos, hogy mi marad meg. Pl. az angolok a mai napig szeretnek úgy gondolni magukra, hogy ők a 2.vh-ban a jó oldalon álltak, ami igaz is, de a valóság ennel mindig sokkal komplexebb (naluk is voltak fasiszták, a németek között is voltak ellenállók, néha úgy érzem vakszerencse, hogy mi lesz egy ország sorsa). Magyarországon szerintem az a kollektív emlékezet, hogy mi 'elnyomottak' vagyunk már nagyon sok évszázada, és ez az érzés (szerintem) nagyon sok mindent befolyásol tudat alatt, abban, hogy az emberek hogyan állnak a politikához és a közélethez.
VálaszTörlésÉrdekes, én nagyon gyáva ember vagyok, de például most azt gondolom, hogy az ISIS ellen harcoltam volna fegyveresen is, ha már az ajtóm alatt kopogtatnak, és sajnos sok mindennapi család állt ilyen döntések előtt a világ másik pontján.
Természetesen ezt úgy mondom, hogy nincsenek gyerekeim, és a szüleim is még önellátók, az emberek többsége nem ennyire független + én se mennék önként harcolni máshová, hacsak nem tényleg rákényszerülnék + ezt csak a magam nevében tudom.mondsni, a férjemet és a fiamat biztosan óva inteném :D
TörlésHa demokrácia lenne, akkor nem lenne szükség háborúra.
VálaszTörlésEnnyi. ☮️
TörlésSzerintem az embernek a saját véleménye akár napok alatt is megváltozhat. Én is sokkal jobban szeretnék elmenekülni, akár diktatúrában élni (én éltem a 80-as években Romániában, az durvább volt, főleg a magyarokra nézve mint a "lanyha" Kádár korszak). De ki tudja, ha holnap lebombázzák a házamat, miközben idelöknek egy puskát és 5 perc alatt elmagyarázzák hogy kell használni, mit csinálok. (Mondjuk valszeg az első lövést úgy elbénázom hogy magamat lelövöm...)
VálaszTörlésKicsit más a védekezés és a támadás.
De egyébként emlékszem a Férjem mikor Afganisztánban a katonai bázison dolgozott (nem írom le a rövidítést a MI miatt - bár kit tudja számít-e) mesélte, hogy mikor megérkezett egy újonc amerikai csapat, bár kigyúrt, de ijedt szemű tinédzsereknek tűntek, akik azt sem tudták hogy mi történik velük.
Belegondolok akkor a civil férfi ismerősieimbe hogy hogyan és meddig állnák a sarat...
Én is mindig azt gondoltam hogy a II VH-val befejeződött ez a fajta háború Európában, dehát nem. A délszláv háború is itt zajlott mellettünk.
Amúgy a régen minden jobb volt kérdésben én a barátnőd oldalán állok, persze nem mindegy, hogy a "régen"-t hogyan definiáljuk. Mert 1922-ben minden rosszabb volt, de 1992-ben sokminden jobb volt. 2002-ben meg főleg. És ez ma már régen...
VálaszTörlés