Vakrandi

Még télen történt, azon a hétvégén, amikor havazott, és a várost pár napig álom- és meseszerű hótakaró borított. Délelőttönként és délutánonként is kimentünk Bonival. Jó volt elmenni és nagyokat sétálni a hidegben, és jó volt hazamenni a melegbe. Szóval az egyik ilyen napon épp egy kihalt parkban hógolyóztunk, amikor odajött hozzánk egy kétévesforma kislány, mögötte a szülei. Szóba elegyedtünk. Már az is tetszett, ahogy a csaj fel volt öltözve, de amint pár mondatot váltottunk, nagyon rokonszenves is lett. Hamar rátaláltunk a klasszikus, kimeríthetetlen témára, a gyerekek kétnyelvűségére, de főleg: a kettős kultúrára (a lányról kiderült, hogy német, a pasija francia). Kb. tizenöt percet beszélgettünk, aztán elköszöntünk, pedig szívesen dumáltunk volta tovább (de már ez is jónak számít két gyerekkel). Pár perc múlva visszajöttek, és a lány kicsit félénken felajánlotta, hogy cseréljünk telefonszámot. Ez így furának tűnhet leírva (utólag nekem is az, főleg a járvány fényében), de azon a csendes, havas délelőttön, abban a fehér városban a beszélgetés teljesen normális következményének hatott. OK, nem olyan ritka dolog jót beszélgeti egy idegennel, de azért nem is mindennapos.

Nemrég le is szerveztünk egy találkozót. Ismerem már ezt a műfajt, félidegenekkel találkozni! Előfordult, hogy régi kolléga, barátnő, sőt, orvos (!) kommendált egy-egy illetőt, akivel aztán később összetalálkoztunk és vagy tartjuk a kapcsolatot azóta is vagy sem (inkább ez utóbbi, habár az előzőre is van példa). Ami ebben a mostani helyzetben fura volt az az, hogy mivel akkor télen már maszkkötelezettség volt érvényben, mi egymásból csak egy-egy szempárt láttunk, minden mást elfedett a sapka, sál és a sídzseki. Úgyhogy a mostani randi előtt eléggé bebiztosítottuk magunkat („csíkos pólóban, bézs nadrágban leszek” stb.) de még így is másodpercekig bámultuk egymást, míg oda mertünk köszönni a másiknak. Mennyire más egy arc maszkkal és maszk nélkül!

Mint kiderült, korábban szinte többször is összefuthattunk volna: Párizsban évekig élt abban az utcában, ahol Z-vel a kedvenc éttermünk volt, és ahová tök gyakran jártunk (tőlem egy metrómegállónyira), valamint egy évig jártunk ugyanarra az egyetemre, igaz, más szakra és más helyszínen, na de a titkárásgon simán keresztezhették egymást útjaink. És a munkája miatt ismeri Boni tanítónőjét is (most az egyetemen tanít vizuális nevelést, erről télen még Boni is nagy tisztelettel beszélt), és kb. ugyanannyi ideje lakik ebben a városban, mint mi. Érdekes volt ennyi közös vonást felfedezni egymás életében!

Jó volt a tali, beszélgettünk vagy másfél órát, így belekukkanthattam egy picit egy velem kb. egyidős nő ismeretlen életébe (mintha blogot olvastam volna!). A németekről alkotott sztereotípiám szerint a mai német harmincasok-negyvenesek korrektek, modernek, környezettudatosak és mindig elmennek szavazni (továbbá töltöttek már életükben minimum egy hónapot Dél-Amerikában vagy Ázsiában). Kevés németet ismerek, tehát véleményem annál sarkosabb, de ez a lány bebizonyította előítéleteim helyességét. Rögtön kiderült, hogy az a pasi, akivel olyan nagy harmóniában együtt sétáltak azon a téli délelőttön, az már akkor sem volt a férje: elváltak, de a gyerek miatt nagyon jóban vannak és sok közös programot szerveznek együtt. Aztán elmesélte, hogy nincs autója, ami egy ekkora városban, ráadásul gyerekkel, szinte a hihetetlen kategória (itt kvázi csak pár nagyvárosban lehet autó nélkül meglenni). Mesélt arról is, hogy milyen németként élni Franciaországban: szerinte a németeket még mindig egy kicsit ellenségnek tekinti, ha nem is az utca embere, de az irodalmi, művészeti és történelmi köztudat.

Jó volt nagyon, de azért (sajnos!) nagy luxus másfél órát csevegni egy vadidegennel, még ha nagyon szimpi is. Aztán az élet meg majd eldönti, lesz-e folytatás, mélyebb ismeretség, esetleg barátság a dologból.