Meg nem vívott csatáink

Vannak azok a csaták (háborúk!), amelyeket nem érdemes megvívni. Hiába van ezerszer is igazunk, hiába minden szilárd meggyőződés; az elvhűséghez való idealista ragaszkodás mégis sokkal több energiát emészt fel feleslegesen, mintha a frontális összeütközés helyett a kiskapukat keresnénk (amelyeket úgyis mindig megtalál az ember).

Bonit ezen a héten nem akartuk suliba küldeni, attól tartván, hogy a vakációról visszaérkező gyerekek közt lesz egy-kettő covidos, plusz annak fényében, hogy márciusban talán mi is sorra kerülünk az oltandók listáján (a férjem talán már szombaton!). Hétfőn, miután értesítettük a sulit a hiányzásról, kihasználva a felszabaduló időt, Z. el is vitte Bonit a gyerekorvoshoz, a covidtól teljesen független okokból.

Hétfő délután az igazgatónő írt egy e-mailt, amely megnyugtatni volt hivatott minket, hogy „nincs meg a veszélye” annak, hogy Boni elkapja a koronavírust a suliban, tehát nyugodtan küldhetjük, és amellyel a nő tanúbizonyságot tett úgy kedvességéről, mint az égbekiáltó ostobaságáról.

Ma reggel ismét írtunk, hogy Boni itthon marad, de erre a nő már fenyegetőzve válaszolt: még egy igazolatlan nap, és bejelent minket a nemtudomhol. Azt írta, a vírustól való félelem nem tekinthető jogos indoknak.

Oké, hogy a suli kötelező, de vannak vis maior esetek, amilyen pl. ez a mostani. Érveim szerteágazóak:

1) Gyanítom senki sem vigyáz annyira a városban, mint mi, hogy ne kapja el a vírust. Miért kockáztassunk a finisben? 

2) Boninak két, kockázati csoportba tartozó szülője van, a legközelebbi rokon 600 km-re. Inkább hiányozzon négy plusz napot, mint éljen szülők nélkül! 

3) Maguk a tanárok közül is sokan az orruk alatt, vagy egyáltalán nem hordják a maszkot! (most eltekintve attól, hogy növelik a fertőzés veszélyét, de basszus, milyen példát mutatnak így?) 

4) Mit számít ez a plusz négy nap, főleg a tavalyi két hónaphoz képest? Ráadásul nem videojátékozva töltötte volna ezt az időt, hanem értelmes tevékenységekkel, tanulással.

5) A kormány és a tudósok is folyton változtatják stratégiáikat; egy év alatt mondtak mindent és annak az ellenkezőjét is (így történt, hogy a szünet előtt két hivatalos levelet is kaptunk három nap eltéréssel: az elsőben nem nyilvánították Bonit kontaktszemélynek, a másodikban igen). Ekkora bizonytalanságban miért nem dönthetnénk a magunk feje után négy darab napról? (szerdánként nincs tanítás, a hét négy tanítási napból áll)

Megdöbbent továbbá az a gyorsaság, amellyel a hiányzásra reagáltak mindkét napon az iskolában. Ugyanebben a közoktatásban, az oviban két évig egyetlen pedagógusnak sem tűnt fel, hogy a gyerek beszédhibás, mivel magától nem szívesen szólalt meg. Utolsó félévében kérdezte az egyik óvónő, hogy tudjuk-e, addig senki sem vette a fáradságot, hogy megfigyelje, hogyan beszél – a sok dumagép gyerek mellett gondolom kényelmesebb volt így.

Csütörtökön Boni már menni fog, a férjem érzékeny a közelezettségekre, én viszont legszívesebben csak azért is itthon tartanám, bebizonyítván a szabadságomat. De mennyivel egyszerűbb lett volna hétfőn valami kamu betegségre (fejfájás stb.) hivatkozva egy hétig itthon tartani. Ugyan miért játszanánk nyílt lapokkal egy olyan hatósággal szemben, akinek a szabályokhoz való görcsös (kicsit buta, kicsit fenyegetőző) ragaszkodása miatt nincs is mozgástere? Vannak olyan alapelvek, amelyekért érdemes küzdeni, míg másokat érvényesíthetünk okosan, konfrontáció nélkül.

Amúgy is most Franciaországban ez az otthontanítás nagyon kényes téma; próbálják a minimumra redulálni az ilyen helyzetek számát. Olyan véleményt is olvastam, hogy az otthontanítás – és így a társadalomból való kivonulás – a szeparatizmus egyik formája, tehát küzdeni kell ellene. Itt még az is a politikai szintű vita, hogy legyen-e vegetáriánus menü a suliban vagy sem. Szóval nem is tudom, mire számítottunk?!