Negatív érzések

A szimbiózisban töltött első pár (mondjuk három) nyugis év után jött a korszak, ami már nehezebb volt, és amikor Bonival vállvetve küzdöttünk a külső elvárásokkal, leginkább az ovis követelményekkel. Sziklaszilárdan hittem magunkban, és a lehetőségekhez mérten elfogadtam, hogy Boni máshogy viselkedik, mint a legtöbb gyerek. Együtt próbáltunk megoldást találni a problémákra, de főleg: utasítottunk vissza minden olyan ötletet, amelyet a környezetünk jónak látott tanácsolni nekünk.

Az elmúlt évben viszont bekúszott két újabb, eddig teljesen ismertelen érzés is az anyai repertoáromba, ki gondolta volna: az egyik, amikor Boni idegesít, a másik, amikor baromira mérges vagyok rá. Ha elnézem a pár éve készült képeket róla hihetetlennek tűnik, hogy erre a cuki gyerekre ma már olyan dühös tudok lenni, hogy előfordult: Z. ösztökélése, Boni könyörgése és mindenfajta józan ész ellenére sem mentem be este jóéjt puszit adni neki.

Igaz, Boni nem egy ún. „szerencsés” természet, na meg ugye gyerekcentrikus világban élünk, nagyon sok mindent Boni igényei alá rendelünk. Továbbá nagyon el voltunk kényeztetve vele eddig, a dackorszakot például meg sem éreztük, máig nem tudom, mi az a terrible two – van, akinek problémaforrás egy hisziző kétéves, akinek a figyelmét bármivel le lehet kötni? Ma már előfordul, hogy Boni valamire határozottan és kategorikusan azt mondja, hogy Nem! de nem ám meggyőződésből vagy érdekből, hanem kizárólag abból a célból, hogy túlfeszítse a húrt. Na és ilyenkor teljesen eszköztelenek vagyunk: a büntetést leszarja, verni nem verjünk (Még! -teszi hozzá eltökélten a kétségbeesette apja), megfélemlíteni sem szeretnénk, ő meg csak röhögve figyel, hogy mi lesz a reakciónk. Sajnos ilyenkor már türelmetlenek vagyunk, fenyegetőzünk, ami viszont oda vezet, hogy Boni még zaklatottabbá, még kezelhetetlenebbé, még szemtelenebbé válik.

Z. elkeseredésében már kért (és kapott) időpontot a gyerekorvostól, hogy megkérdezze tőle, nem hiperaktív-e a gyerekünk. Mondjuk én sejtettem, hogy nem az, sőt, a legtöbb reakcióját előre borítékolni tudnám: kiabálásra kiabálással és rohangálással reagál, türelmetlnséget türelmetlenséggel viszonoz, ha valami bántja, agresszív lesz, jókedvében és zavarában viszont idétlen vicceket mesél (és rohangál). Azt is tudom, hogy a konfliktusokat úgy kellene kezelni, hogy nem hagyjuk odáig fajulni a dolgokat, hogy Boni pökhendien kijelenhesse: Nem! Ha lenne annyi türelmünk (nincs), hogy csírájában elfolytsuk az ilyen kezdeményezéseket, ha nem lennénk néha annyira fáradtak, hogy nem alkalmaznánk a felszólítás és a zsarolás eszközeit, ráadásul fejhangon rikácsolva (továbbá: a papolás és hegyi beszéd fabatkát sem ér), akkor kevesebbszer fordulnának elő olyan helyzetek, amikor Boni idegesítene vagy mérges lennék rá.

Egy szó, mint száz, én nagyon vártam már a sulikezdést – ettől meg rendesen lelkiismeret-furdalásom volt. Ezt az érzést is csak pár éve ismerem.