Natasa Rosztova én vagyok

Március végén panaszkodtam a barátnőmnek, hogy számunkra ez a járvány soha nem fog véget érni. Aztán hamar rájöttem (ezredszerre), hogy hülyeség előre parázni még be nem következett eseményeken, erre tessék, most pont ott tartunk, amitől féltem. Egész Franciaország teraszokon kvaterkázik, mi meg még mindig joghurtosdobozokat fertőtlenítünk. Z. szerint olyan nincs, hogy egy járvány csak úgy magától elmúljon (csillapodjon, enyhüljön, visszavonulót fújjon, visszahúzódjon stb.), hiszen a vírus még itt van, és ellenszere továbbra sincs.

2020. május 10. (egy nappal a kijárási korlátozás feloldása előtt)

Végül is meg tudom érteni az ő álláspontját is – heteken át hallgattuk, hogy egyetlen ember képes megfertőzni egy egész országot, hogy az orrunkat se tegyük ki a lakásból stb. stb. Csak azt szeretném tudni, hogy mikor jön el az az időpont, amikor újra járunk majd boltokba, játszótérre stb.! És hogy mi lesz az a konkrét infó, statisztikai adat, esemény, amelynek köszönhetően ő is enyhíteni fog kis családunk óvintézkedésein – és hogyan. Tudtam, hogy ez az egész nem lesz egyszerű menet; nyár közeledtével mindig előjönnek a naptejjel és a kullancsokkal kapcsolatos vitáink, amelyek pedig most mind semmiségnek tűnnek egy világjárvány árnyékában.

Egyszer valaki azt kérdezte, milyen egy hipochonderrel együtt élni (pedig nem is ez a jó szó rá, inkább egészségügyi és higiéniai ügyekben maximalista) és akkor azt válaszoltam, hogy ez is csak egy olyan jellemhiba, mint akármelyik más, és meg lehet tanulni a konfliktusokat kezelni. De ez a járvány jól föladta a leckét mindkettőnknek. Nekem is jobban ki kellene jelölnöm a határaimat: meddig tudok elmenni? Mekkora kockázatot szeretnék vállalni? Meddig tart az egészséges odafigyelés, és hol kezdődik a paranoiás magatartás?

Az a baj, hogy magam sem tudom a válaszokat. Néha arra gondolok, hogy miért ne tegyük zárójelbe a boltbajárási, teraszonkávézási ügyeinket, ha azok amúgy sem fontosak annyira, másszor meg bosszant ez az egész óvatoskodás, ami lehet hogy nem is megalapozott. És a kettő véglet között, árapályként ingázva gyakran ott tartunk, hogy méltánytalan módon millimétereken és másodperceken vitatkozunk (milyen messze voltam a szembejövő járókelőtől, mennyi ideig mostam a kezemet stb.), és már Boninak is azt tanácsolom (szégyen ide vagy oda), hogy inkább ne mondja meg az apjának, hogy egy pokrócon ülve töltöttük a délutánunkat a parkban, olvasgatva, rajzolgatva, mert csak aggódna.

(Olyan ez, mint a gyereknevelés: az ember azt hiszi, hogy a gyereknevelés elvekről meg meggyőződésekről szól, aztán kiderül, hogy dehogy! Olyan pitiáner ügyekben kell állást foglalni, hogy most akkor összeszedjem én magam a gyerek után a padlóra hányt koszos zoknijait, vagy vitatkozzam vele felpaprikázott stílusban, hogy szedje össze saját maga – vagy ha van erőm kedvesen, asszertívan összeszedetni vele, akkor mit csináljak a többi oltári nagy rumlival a szoba közepén? Egy pár zokni még elmegy, de húsz doboz legó szanaszét cincálva már nem? HOL A HATÁR?! Na, de ez csak zárójel volt.)

Ezt a gyönyörű tavaszt elnézve pedig gyakran jut eszembe Natasa Rosztova, aki azon szomorkodott, hogy míg a pasik mind a fronton harcolnak, ő kénytelen Szentpétervárott (vagy Moszkvában?) senyvedve múlatnia az idejét, miközben oda a fiatalsága. Remélem, érthető a párhuzam; egy gyönyörű tavaszt kótyavetyéltünk el (persze okkal) a négy fal között (na de akkor is). Azt hiszem, nagyon nehéz lenne ezt az évet magyarországi nyaralás nélkül végigcsinálni..!

2020. június 3. (ugyanaz a helyszín, egy nappal az éttermek, kávézók stb. megnyitása után)