A gyerekeinknek örökségként továbbadott mondatokról (szótagokról), továbbá egyéb életfilozófiákról

Döbbenetes élmény, amikor hallom magamat, amint a saját anyám szavaival szólok Bonihoz: ugyanazok a mondatok, ugyanaz a hangsúly. Legszívesebben leharapnám a nyelvem. Anno gyűlöltem, most meg a könnyebbség, a megszokás és talán a lustaság kimondatja velem ezeket a készen kapott sablonokat („Szégyeld magad!” „Nem majd, hanem most rögtön!”). Van viszont egy olyan felszólítás, amelyet soha, semmi pénzért nem tudnék kimondani, és amit viszont  derűre-borúra használtak a szüleim, felváltva, egyszerre, külön-külön, kórusban, kánonban, ez pedig:

„Nem mi, hanem tessék!”

Azaz, hogy ne olyan alpárian kérdezzek vissza, hogy Mi?, hanem finoman és udvariasan, hogy Tessék?. Utólag egyértelmű, hogy nem nevelési szándékkal mondták; szemrehányás volt. Egyszerűen idegesítette őket a szó. Látszott rajtuk, miközben ingerülten megakasztották a beszélgetést (MINDEN. EGYES. ALKALOMMAL.), hogy képtelenek elviselni ennek az elnyújtott szótagnak (Miiiiiii???) a hallását is. Emlékszem az elsötétülő ábrázatukra, látom magam előtt, ahogy a mamám még egy cigire is rágyújt, annyire felidegesíti magát. Nem fogad szót ez a gyerek. Pedig beprogramoztuk a tessék-re, és mégis miiii-t mond. Bosszantó.

Mert a szüleim nem adták át nekünk a nyelv szeretetét, a kifejezés gazdagságát, se pedig az udvarias és kifinomult társalgás kulcsát. Nem arról volt szó, hogy két, magát árnyaltan kifejező ember szerette volna megtanítani a lányának a szép beszédet: a mamám soha életében nem szeretett beszélgetni, a papám viszont állandóan a pontos, az odaillő szót keresi (és soha nem találja meg). Mindkettőjükkel nehéz és körülményes a társalgás, egyikükkel a szókincs szegénysége, másikukkal a szüntelen aggályoskodás miatt. Ez a Mi? játszmává züllött közöttünk. Nem akartak (volna) nyugodni, amíg a fejembe nem verik a helyes kifejezést. Pedig a beszólogatás nem hullott termékeny talajra: én soha, egyetlen alkalommal még csak el sem gondolkodtam azon, hogy jobb lenne-e a tessék mint a mi. Úgy hessegettem el magamtól ennek a felszólításnak az értelmét, mint egy legyet; egy idő után már meg sem hallottam.

A szüleim ragasztkodnak a szerepükhöz; most Boninak mondják ugyanezt. Szerencsétlen gyereket, akinek anyanyelve (bizonyos definíció szerint) nem is a magyar, folyton kijavítják. A gyerekkorom elevenedik meg ilyenkor! Engem jobban zavar, mint Bonit, aki ilyenkor sietősen, gondolkodás nélkül kijavítja magát és folytatja a mondandóját. De majd el akarom neki mondani, hogy a saját fejében nem turkálhat senki, hogy azt gondol, amit akar, és ebből azt mond ki, amit akar – noha értelemszerűen nem célszerű mindent a világ elé tárni. Én például abban hiszek, hogy ha valaki nem tud pozitívat mondani, akkor inkább maradjon csendben, de mindenképpen vigyázzunk a kritikákkal, a panaszáradatokkal és a rosszmájú okoskodásokkal (továbbá a saját testi nyavalyák részletezésével, az önsajnálattal és az öndicsérettel).

De elkanyarodtam, vissza a szótagomhoz. Múltkor már nem bírtam tovább, visszaszóltam a mamámnak, hogy ne nyaggassa már a gyereket ezzel a tessékkel. Ő erre epésen megjegyezte erre, hogy biztosan tőlem tanulta, én mondom így mindig. De hát –  vontam le az egyelten logikus következtetést – volt akkor értelme, hogy naponta százszor is kijavították?!