2019. október 8., kedd

A félénk és szorongó gyerek

Többféle oka van annak, hogy úgy érzem, Boni magatartásproblémáit rajtunk kívül nem tudja senki kezelni (orvosolni, megoldalni). Nekünk kellene kitalálni valamit, de fogalmam sincs, mit. Pedig néha nagyon elkeserítő a helyzet. Idén már három helyzetben éreztem úgy, hogy Boni igencsak a normalitás-abnormalitás határmezsgyéjén mozog, és a kétségbeesésemet csak fokozza, ha a környezetünkben egyesek úgy érzik: tudják a megoldást.

Az első ok mindjárt az, hogy amit a közvélemény félénk és szorongó gyerekeknek hív, az soha nem illik Bonira. Ha néha – mert időnként el-elfog a vágy, hogy tegyek valamit – megnézem az internetet, ott általában azt találom, hogy az ilyen gyerekeknek „nem kell sok inger, elvannak egész nap a legóval molyolva a szobájukban és halkan beszélnek”. Ennek Boni totálisan az ellentéte, ő folyamatosan üvölt, rohangál, és rengeteg szociális ingerre van (lenne) szüksége. Ilyenkor nem olvasok tovább, hanem mérgesen bezárom a böngészőt.

A másik ok pedig az, hogy a gyerekkori magatartásproblémák tálcán kínálják az olyan helyzeteket, amikor a szülőt lehet kritizálni. És nekem semmi kedvem azt hallgatni, hogy mit csinálok rosszul, egyrészt mert 1) nem hiszem, hogy bármit is rosszul csinálnék, 2) de ha igen, azt úgysem tudnám máshogy csinálni, viszont 3) ha én rosszul csinálom is, a férjem tuti nem. Meg aztán, mindenki nagyon szereti a fent említett normalitás határát meghúzni – viszont én ezt csak nagyon kevés embertől vagyok képes komolyan venni.

Úgy általában azt látom a téma kapcsán (=félénkségből és bizonytalanságból fakadó gyerekkori magatartásproblémák), hogy akár a nyelvészet-nyelvhasználat-nyelvtan kapcsán, itt is két, egymással párhuzamos narratíva létezik. Tudom, hogy a hasonlat fura, de megmagyarázom: a modern, leíró nyelvészet vezérfonala az, hogy nincsen hibás mondat, nincs slendrián megfogalmazás, csak nyelvhasználat van. Azaz nincs ítélkezés, hanem tények vannak, azaz például: a mai magyar nyelvhasználó a megengedő „is”-t képes nem az állítmány mögé tenni, hanem berakja máshová. Így beszél. És ez nem jó, vagy rossz, hanem ez egy állapot.

És akkor ugyanez a nyelvész, aki a fenti állítást teszi, ha mondjuk könyvet szerkeszt, vagy fordítást lektorál, simán kihúzza pirossal az ilyen mondatokat, és beírja helyesen, hiszen mégiscsak van egy norma, amihez képest a jót vagy a rosszat el lehet különíteni.

Ugyanez a gyereknevelés kapcsán: van manapság egy ilyen általános, globális (tulajdonképpen szimpatikus) tendencia, amely szerint a sorból kilógó gyerekeket békén kell hagyni. Azt mondja ez a toleráns narratíva, hogy minden ember (és gyerek) különböző, különbözőképp érnek, fejlődnek, ne nyugtalankodjon a szülő, főleg ne méricskéljen más gyerekhez.

Pedig ugyanezek az emberek olyan szívesen, akkora kéjjel, szaktudásukat (legyen az egy húsz évvel ezelőtti pszichológiaszigorlat) és tapasztalatukat olyan nagyon lobogtatva mondják, hogy amit Boni csinál, az nem normális, keressek már neki egy szakembert!

Így aztán én is árapályként mozgok e két véglet között: egyszer lazán és nyugodtan azt gondolom, hogy hagyni kell őt úgy és ahogy, amilyen, másszor (főleg konkrét problémák után) viszont elhatározom, hogy ez így nem mehet tovább, ki kell találni valamit. De mit. És akkor futok néhány kört, és arra a következtetésre jutok, amit a poszt elején is leírtam: ezt a helyzetet senki más nem képes sem átlátni, se kezelni, csak mi.

36 megjegyzés:

  1. Európa mindent beszabályoz és sablonokba szorítja a lehető magatartásformákat. Balázs Géza nyelvésznél olvasom, hogy ha Európán múlna, betiltaná Ázsiát. [mert hogy az olyannyira nem szabályos]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ázsia nem szabályos? Balázs Géza hány kínai/japán iskolást látott, reggel 8tól este 10ig az iskolában, tökegyforma egyenruhában, kifulladásig gürizni? Én nyelvészként se vagyok róla jó véleménnyel, de egyéb kérdésekben meg pláne nem mérvadó. (Volt szerencsém személyesen hallgatója lenni. Kevés nárcisztikusabb, pökhendibb embert ismerek nála, lehet, hogy egyet sem.)

      Törlés
    2. Pont ugyanígy éreztem vele kapcsolatban. Vizsgáztam nála, kevesen bántak olyan lekezelően a diákokkal, mint ő. (De azt elismerem, hogy nehéz lehetett neki az apja árnyékában.)

      Törlés
  2. huszárvágásként egy gyerekpszichológus?

    felkeresni nem annak elismerése, h vmi baj van, hanem pusztán informálódás...
    hiszen bár ti rendelkeztek a legtöbb infóval a gyerekről, egy megfelelően képzett szakember tudja, az ilyen infókat hogyan is kell-lehet "jól" értelmezni (éveket töltött olyan dolgok elsajátításával, amivel ti nem, így logikusan sok olyat tudhat, amit az, aki nem találkozott azon infókkal, nem)

    szóval akár megnyugvást, akár új szempontokat ad, mindenképp hasznos lehet

    (azt pedig, h úgyse tudnád máshogy csinálni, kategórikusan cáfolnám. az ember folyton változtatgat a dolgokon a mindennapokból jövő visszacsatolások kiértékelése után, tudattalanul is, ez ugyanaz tud lenni, csak tudatos szinten)

    VálaszTörlés
  3. Pszichodráma? A kolléganőm nagyon félénk lányán állítólag sokat segített.

    VálaszTörlés
  4. fú, engem nagyon érdekelne az a három eset, vagy ha azokat konkrétan nem akarod leírni, akkor valami példa!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh, ez itt most hosszú lenne (talán egy külön posztban, valamikor), a lényeg annyi, hogy 3x viselkedett úgy, ahogy a korosztályából - mondjuk az évfolyamán lévő 100 gyerekből - egy sem, vagy legalábbis nem tudom elképzelni.

      Törlés
  5. Annyira értem, hogy miről beszélsz (megint). Nemrégiben jött szembe egy cikk és valahol ott tört el bennem valami, az volt a címe, hogy A gyerek magatartásproblémája a szülő tükre. Nálam ez tipikusan a földön fekvőbe rugás, nincs még elég lelkiismeret furdalása az anyáknak/apáknak, nincsenek még elégge elkeseredve, tessék, az egész a ti hibátok. Ráadásul pont ezekben a cikkekben nem esik egy árva szó sem a máshol fennen hangoztatott „minden gyerek más”, „fogadd el a személyiségét olyannak amilyen, nem olyannak amit te szeretnél”, ezekben a cikkekben a gyerek viselkedését kizárólag a (szar) szülők tettei alakítják.
    Mi kértünk segítséget, most a kisebbnél is erősen fontolgatom. Sajnos az én terápiám (hiszen tudod, ők csak az én lelki nyomoromat tükrözik vissza ;) ) hirtelen megszakadt.

    VálaszTörlés
  6. Nekem teljesen más a kisfiam (14 éves), de van benne bőven félénkség, ugyanakkor versengő, mindenben részt szeretne venni, fura keverék. Nekünk az volt tanulságos az évek során, hogy volt dolgunk agresszív, alázó pedagógusokkal, akiket gyorsan ott kellett (volna) hagyni. Ha próbáltam húzni tovább, pl. a boszorkány szolfézstanárral a szuper gitárpedagógus miatt, akkor mindig rosszul sült el, az egész zenetanulást tönkrevágta. Edzőkkel is jártunk így, de itt szerencsére gyorsabban váltottunk, és gyorsan megtaláltuk azokat az edzőket, akik finoman nyitogatják, és nem bántják az ilyen gyereket. Legnagyobb szerencsénk a tanárnénikkel volt, évek alatt óriási eredményt értek el, elsőben idegenek előtt meg sem mert szólalni a fiam, mára intelligens kezelésével elérte, hogy simán beszél bárki előtt bármiről. Tökéletesn tudnak differenciáltan tanítani, lekötni az okos, kíváncsi gyerekeket. Felvételizett, új közösségben aktív, élvezi, nem fárasztja a kommunikáció. Szóval sok szerencsét nektek a szuper pedagógusokhoz, csodát tudnak tenni!

    VálaszTörlés
  7. https://index.hu/belfold/2019/10/09/meghalt_vekerdy_tamas :((((

    VálaszTörlés
  8. Azt olvastam nemrég, hogy a szorongás az alaptalan állandó félelmet jelenti. Az, hogy valamitől azért félsz mert reaális esélye van, hogy megtörténhet (kirúgnak az állásodből, megbetegszel, megbetegszik a gyerek, annyira felmennek az árak, hogy nehéz megélni ésatöbbi) az nem szorongás.
    Nekem sokat segített, hogy 45 év után megtudtam, hogy nem vagyok szorongó, teljesen reális dolgoktól félek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valamilyen szinten mindennek van reális esélye. Hol húzzuk meg a határt, hogy mi az alaptalan félelem? Amiktől én szorongok, azok szerintem teljesen reális dolgok, a környezetem viszont meg van róla győződve, hogy irracionális aggodalmak. (Betegségek, egyedülmaradás, sikertelenség, terrorizmus, politika, termeszeti katasztrófák, stb. Barmelyiktol tudok félni.)

      Törlés
    2. Nekem erre azt mondták ez nem szorongás. Szorongásnal nem tudja megmondani az alany hogy mitől fel.

      Törlés
  9. Az IS-es magyarázatot értettem is meg nem is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Melyik részét nem érted?

      Törlés
    2. Hát azt hogy az IS-t csak az állítmány mögé lehet betenni.
      Pl. "Nekem IS kell ilyen lufi!". Nem az állítmány mögött van. Vagy már azt sem tudom melyik az állítmány?

      Törlés
    3. Jaaaa :)) értem, mire kérdezel rá. Ez nem az az "is", amit "megengedő is"-nek hívnak. Itt van két példa:

      Ha üvölteni is támad kedvem, csendben maradok (ezt lehet így hallani)
      Ha üvölteni támad is kedvem, csendben maradok (pedig ez a helyes)

      Törlés
  10. Tapasztalatom alapján a pszichológusok (hasonlóan az internetes cikkekhez, a védőnőhöz, a nagynénihez és a zöldségeshez) a gyerek minden problémáját a szülő hibájára vezetik vissza.
    Én, saját tapasztalatból kiindulva, csak olyan embereknek javasolnám pszichológus megkeresését akik betonbiztos önbizalommal rendelkeznek, azaz egyáltalán nincs szükségük pszichológusra.

    VálaszTörlés
  11. Ella: haha, jót nevettem a kommentjeiden :-DDD Én jártam 3 évig egy intelligens, szimpatikus, orvos (pszichiáter) végzettségű terapeutához, így utólag visszagondolva TOTÁL FELESLEGESEN. Ma már nincs erre időm!

    Family Maker: hát igen, ez az. :((( tudtam, h érteni fogod. Egyrészt mindenki elismeri, hogy a körtefa nem fog almát teremni, másrészt pedig elvárás a szép piros, gömbölyű alma.

    VálaszTörlés
  12. Nálunk ugyan nem félénkség és szorongás probléma volt, de szerintem az mindegy is: igenis ti ismeritek a legjobban, és ti tudjátok kezelni és megoldani a problémáit. Ez nem minden szülőre igaz, de akit úgy igazán érdekel, aki figyel és empátiával fordul a gyereke felé, arra tuti igen, úgyhogy nyugodtan bízzatok magatokban, és tegyétek, amit és ahogy jónak láttok.

    A pszichológus bármilyen jó szakember, egy-két alkalmas találkozás után nem biztos, hogy képbe kerül, nálunk például nem is értette, miről beszélünk, mert felnőttekkel, főleg one-on-one felállásban sosem jelentkezett az adott probléma, gyerekekkel is csak bizonyos trigger jelenléte hozta elő.
    A pedagógusok nagyon kedvesen végighallgattak és mérlegeltek, aztán úgy csinálták, ahogy a tapasztalatuk szerint jó lesz, mert az általában beválik, és mégsem lehet egy gyerekre koncentrálva átvariálni az egész szisztémát. (És itt csak a jókra gondolok, mert olyan is volt, aki majdleszvalami módon a másik fülén ki is engedte a kéréseinket.)
    Szülőktől kaptuk a legtöbb jó ötletet, de csak nagyon kiindulópontként működtek, mert a gyerek is más, és főleg a körülmények másak, a mi gondunk meg eléggé környezet függő volt.

    A legfontosabb tapasztalatunk az, hogy a gyereknek már az is hatalmas segítség, ha érzi/látja, hogy beálltál mögé, hiszel neki, támogatod, észreveszed a rossz napot akkor is, ha nem szól, stb. Szóval nálunk mi voltunk a megoldás - és ezt próbáld úgy felfogni, hogy nem azért olyan Boni, mert ti valamit rosszul csináltok, hanem ilyen és kész, de a szeretéseddel megpróbálhatsz segíteni neki.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos vannak olyan dolgai Boninak, amelyek számunkra is elfogadhatatlanok és tolerálhatatlanok - még ha ezek félékségből fakadnak is (na tessék, itt van még egy megengedő IS :-)))

      Törlés
    2. Nálunk is olyasmiről volt szó, amit mi tiltottunk. Konkrétan arról, hogy lelki bullying hatására kialakult nála egy nem adekvát fizikai reakció, mint a bántalmazott kutyánál a félelemagresszió (tudom, hogy ez nem egy szakszerű megnevezés, de legérthetőbben írja le a problémát). Volt egy kiskölök, akivel nem bírták egymást, ezért ő mindig kizárta Kissmajmot a játékból, és mivel kinevezte magát főnöknek, a többieknek is ki tudta adni ezt parancsba, így a jelenlétében Kissmajom nem vehetett részt a bandázásban olyan gyerekekkel, akik amúgy nagyon szerették őt, és máskor mindig hívták magukkal. (Ez is megér a misét, hogy egy eléggé nyüzüge, egyébként irtó gyáva, mindenen bőgő gyerek hogy a francba tudja ezt elérni, de nyilván az ő szerencsétlen otthoni életében és a csordaszellemben keresendő az oka.) Szóval eljutott Kissmajom frusztráltsága egy olyan szintre, hogy ha ez a gyerek csak hozzáért (mondjuk sorbanálláskor meglökte), visszakézből ütött is, esetleg fellökte, ami különösen aggasztó volt, mert amúgy ő az a gyerek, aki soha senkivel semmi pénzért nem vereekedett előtte, még játékbunyózást sem, mellesleg egy fejjel magasabb volt, tehát még kárt is tehetett volna benne.
      A pszichológusnak ezt a helyzetet eleve nem tudtuk bemutatni, az óvónőket a régi helyen nem érdekelte, az új inézményben meg úgy érezték, hogy ez a social skills kialakulásának fontos és normális állomása, nem nagyon szabad beleavatkozni, "a fiúk dominanciaharca már csak ilyen", ha tettlegességgé fajul, akkor majd szétszedik őket - csak ugye a tettlegesség az mindig Kissmajom részéről következett be, azt senki sem figyelte, hogy valami ki is váltja, és kvázi jogos, az ő szemszögéből (és mi tagadás, az enyémből is) unfair módon kapott büntetést.
      Csak azért mesélem el ilyen részletesen, hogy hátha nálatok is van valami ok, ami a ti beavatkozásotokkal megszüntethető, mert mi is sokáig nem értettük, hogy mi történt a mi szelíd, aranyos gyerekünkkel. Ő nem egy árulkodós, panaszkodós, mesélős típus, szerepjátékon át kémkedésig mindent be kellett vetnünk. De megérte... :)

      Törlés
    3. Marcinak ugyanilyen van, csak egy (néha több) lány szemétkedik vele, ezért néha elszáll az agya és bever nekik egyet, majd jól megbüntetik és a lányok sírdogálnak, hogy ok nélkül bántja őket, brühühű.

      Törlés
    4. Már többedszerre derül ki, hogy a fiaink csomó dologban rokonlelkek... :)

      Törlés
  13. Szerintem itt van azért egy kis összemosás! A gyerek személyisége nyilván nem a szülő "hibája" - viszont a viselkedése igen. Az elsőt nyilván nem kell túlszabályozni, de a másodiknál viszont igenis van helye a határok határozott megszabásának. A társadalom és a benne élő gyermek érdekei szerint :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A gyerek viselkedése a szülő hibája, így, egy az egyben? Ajjaj. Kérlek mondd, hogy nincs gyereked!😁

      Törlés
    2. @etelka
      Hát akkor van igazad ezzel a szülő hibájás dologgal, ha a gyerek soha nem hagyja el az otthonát és kerül ki a felügyeleted alól, azaz max három éves koráig és ha nem jár közösségbe. Környezeti hatások azért csak léteznek a világon - még minket is durván befolyásolnak, hát még egy gyereket...

      Törlés
    3. Sikerült elkapni a lényeget :) segítek. Az, hogy a fiadnak van egy rossz időszaka, amikor valamilyen okból átmenetileg balhésabb a viselkedése, azt jelenti, hogy ő egy agresszív ember?

      Törlés
    4. @Est igen, ez is igaz, akkor nevelés+környezet :)

      Törlés
    5. És a gének? Az összes felmenöjét hordozza magában mindenki, nem csak a szüleit.

      Törlés
    6. Az már szerintem inkább a személyiség. De egyébként ez baromira keveset számít a tudomány újabb fejleményei szerint :) a gének inkább csak lehetséges verziók, de nem determinálnak.

      Törlés
    7. Én meg inkább azt olvasom az utóbbi idöben, hogy mennyire elhanyagoljuk a gének szerepét.

      Törlés
    8. Epp mult heten beszelgettem errol a pszichommal, hogy most akkor a veleszuletett jellem mennyire fontos a nevelessel szemben? Vegul arra jutottunk, ami nekem elfogadhato, hogy a veleszuletett jellem, habitus, genek, nevezzuk akarminek, megszabjak ugyan, hogy ugyanarra nevelesi stilusra hogyan reagal az egyik gyerek, hogyan a masik, de a lenyeg az, hogy a kulonbozo "genetikaju" gyerekekhez illo nevelesi stilus megtalalasa a szulo felelossege. (Peldaul, ha a ket gyereked eltero jellem, akkor nem ragaszkodhatsz ahhoz, hogy mind a kettot pont ugyanugy neveld, igyekszel mindegyikhez utat talalni.) Tehat a genek adottak, kapsz valamit az ujszulott-lotton. De hogy ehhez hogyan nyulsz, mar kurvara nem mindegy, es mindig ez lesz a legfontosabb. Mert ugyanabbol a genetikaju gyerekbol ki tudod hozni a legjobbat meg a legrosszabat is.

      Törlés
  14. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  15. Előre leszögezem, hogy nem tudom a választ és pont addig tudtam gyereket nevelni, amíg nem volt meg a Lány, azóta csak próbálkozom. Inkább beszélgetni szeretnék, mint kijelenteni meg elmesélni a mi történetünket. Talán a konfliktus megoldás az a pont, ahol először előjön az, hogy mi lehet otthon a csukott ajtók mögött. Mi a második olyan kislányba futunk bele, ahol angyali, babaszerű tekintet mellett, nagyon kedves anyukával olyan szavak és reakciók jönnek egy kislányból, ami őszintén megdöbbent. Honnan a francból mond olyat egy 4-5 éves, hogy nem kellesz senkinek, nem vagy jó semmire, ha hozol nekem ajándékot, akkor játszhatsz velünk, honnan szedi a húzd meg-ereszd meg viselkedést? Na ezek szerintem otthonról jönnek, itt van szerepe a szülői mintának. De visszatérve Tamkó eredeti kérdésére, az én tapasztalatom az hogy ha egy gyerek másként viselkedik mint általában szokott, akkor valami gondja van, amit nem tud neked elmondani, feszíti belükről és így buggyan ki. Ezt is meg kell tanulni, hogy érzéseket hogyan mondjunk el, hogyan fogalmazzuk meg, ha bánt valami. Mi beszéltünk pszichológussal, gyakorlott óvónénivel nekünk mindkettő nagyon sokat segített. Itt nem az a fontos hogy úgy általában hogy kell viselkednie egy 6 evésnek, hanem saját magához kellene hasonlítani Bonit. Ha ebben látsz változást vagy nagyon szélsőséges reakciókat akkor én arra gondolnék, hogy lehet valami a háttérben, amit nem tud elmondani. Vannak ilyen gyerekek, akik nem tudnak egy percig sem megülni a fenekükön. Pont tegnap találkoztam Audreyval, 15 perc legózás a max, amit a gyerekeink egy helyben el tudnak tölteni :)

    VálaszTörlés