2019. május 6., hétfő

Mind ilyenek vagyunk (voltunk, leszünk)!

Egy, a gyesről nemrég visszatérő kolléganőm behozta az egyéves körüli gyerekét a munkahelyre. Nekem épp sürgős munkám volt, amit gyorsan le akartam tudni, hogy hamar hazamehessek. Ezért én végig a gépem előtt ültem, és nem is láttam a kisfiút, az egész jelenetnek csak fültanúja voltam.

Hosszú a folyosónk. Amíg végigtotyog rajta az egy-másfél éves kisgyerek, az sok idő. Először csak annyit hallottam, hogy a kolléganőm valószínűleg elvesztette az eszét, és valamiért úgy gondolja, hogy ma fura fejhangon fura dolgokat mond hangosan a folyosón; aztán a nyikorgásból és a babahangokból leesett, hogy nincs egyedül. Lassan összeállt a kép, hogy a kisfiú egy tricikliféle szerkezetet tolhat maga előtt (lassan), az anyukája pedig ettől a teljesítménytől elbűvölve agyba-főbe dicséri mögötte. Észleltem azt is, hogy úton-útfélen, minden iroda előtt megállnak, büszkén és dagadó keblekkel, és hogy a csaj minden arrajáró kollégával vált egy-két szót a fia nevében („Igen, már tudjuk tolni a triciklit, ilyen nagyok vagyunk ám! Nem, ma nincs bölcsi, ma sétálunk egy kicsit, bejöttünk megnézni, hol dolgozik Anya!”).

A szakadék a hivatalos és száraz írott szöveg (amit fordítottam) és a kolléganőm monológja (és hangfestése és -lejtése) között nem is lehetett volna mélyebb. Mintha azok ketten valamiféle világoskék, elefántmintás űrlények lettek volna, akik egy másik bolygóról pottyantak oda, ebbe a teljesen más világba. Ott, a munkahelyemen, ahol a gyerekmentes időmet töltöm, megjelent egy másik világ képviselője, az Anyuka. Szülői minőség és munkahelyi kontextus úgy keveredett itt, mint rossz kártyás kezében a lap.

Én továbbra is siettem. A kettős nyelvezettől megzavarodva próbáltam elvonatkoztatni a bölcsitől meg a triciklitől, és koncentrálni a GDP-re meg az átvételi felárra. A bájcsevej lehetőségétől (veszélyétől) rettegve, és az ebből eredő időveszteségre való tekintettel pedig abban kezdtem reménykedni, hogy ha esetleg nagyon elfoglaltnak tűnök, az én irodámnál nem fognak megállni (így is lett).

Pedig tudom, hogy én is ilyen voltam, vagyok. Egyszerűen nem tudok elképzelni szenzációsabb, nagyszerűbb és világrengetőbb dolgot annál, mint hogy mit csinál mostanában Boni, miket tanul, miket mond, milyen aranyosan kalkulája ki az élet nagy dolgait. Folyamatosan, szünet és levegővétel nélkül tudnék mesélni róla 5–6 órán keresztül, és akkor úgy érezném, hogy épphogy elmondtam a legszükségesebbeket, rátérhetünk a tárgyra. Tudom (értem!), hogy van az a helyzet és idegállapot, amelyben egy teljesen normális nő is úgy érzi: többes számban kell beszélnie a gyereke helyett (gyerekéről).

Mindezt persze azzal mélyen fekvő tudással írom most ide, hogy tisztában vagyok vele: senkit sem érdekel a gyerekem annyira, mint amennyit én tudnék (és szeretnék) róla áradozni. Egy-két mondat erejég biztos többen is kiváncsiak Bonira, addig a határig, amíg az vicces vagy érdekes, vagy ameddig össze lehet hasonlítani saját gyerekkel, de tovább nem – és most magamból indulok ki.

Úgyhogy én többféle stratégiát is kiterveltem az idők folyamán. Az egyik mindjárt az, hogy fotót SOHA, semmilyen körülmények között sem dugok SENKI orra alá – kivéve, ha erre explicit felszólítás nem érkezik. Olyankor is kizárólag EGYETLEN képet mutatok, és nem görgetem végig az összes nyaralási fényképet (pedig a kísértés nagy).

A másik fogadalmam az, hogy ha megkérdezi valaki, hogy hogy van Boni, erre megpróbálok epigrammikus tömöséggel csak annyit felelni, hogy nagyon cuki. A válaszból látni szoktam, mit szeretne tudni a beszélgetőpartner: egyszerű udvariassági formuláról van-e szó, vagy tényleg érdeklődik, lehet-e ízlésesen gyerekdolgokkal traktálni. Ez utóbbi esetben próbálok humorosan, kellő kompozíciós érzékkel előadni egy-két anekdotát, majd igyekszem visszakanyarodni a „rendes” beszélgetési matériákhoz.

Azt kell, hogy mondjam: NAGYON nehéz. Bele-belebukom az elhatározásomba!

18 megjegyzés:

  1. Pont igy..En is mindig elhatarozom magam hogy nem fogok a kislanyomrol emlengeni, de nagyon nehez megalljt parancsolni magamnak.

    VálaszTörlés
  2. gyerek híján én a macskámmal vagyok így... :D bár legalább annyira akartam egy cicát, mint sokan kisbabát. (meg hát borzasztó cuki is) :)

    VálaszTörlés
  3. Nekem is a sajátom a legszebb gyerek és órákig tudnék róla beszélni. De pontosan tudom, hogy 1 kezemen meg tudom számolni hányan vagyunk így vele. Szóval visszafogom magam. Viszont mindig mindenkinek megdicsérem a gyerekét.

    VálaszTörlés
  4. Imádom a gyerekeim, de nem szoktam róluk kérés nélkül mesélni semmit és fotót se mutatok. És soha nem beszélek többesszámban... Kedvencem, a "2 hónapja szobatiszták vagyUNK" :-))))

    VálaszTörlés
  5. Az én kedvencem is a többesszám és a másik amikor valaki szerelmemnek hívja a gyerekét ááááááá!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, igen. A hideg kiráz ettől, hogy kis szerelmem és stb. Nekem 2 kisfiam van és rendesen keveredtem vitába, amikor ellenkeztem, mert hát egy any az szerelmes a fiába. Nem. A világon mindennél, mindenkinél jobban szeretem őket. De ez nem szerelem.

      Törlés
  6. Nekem is az a tapasztalatom, hogy - főleg munkahelyen - az anyukák szégyellnek/nem mernek a gyerekekről beszélni. Talán azért, hogy "rendes" munkatársnak és ne "csak" egy kisgyerekes (nagy gyerekes) anyának könyveljék el őket.
    Amíg nem volt gyerekem ezt én is természetesnek tartottam, és talán pont ez az ami miatt azt gondoltam, hogy gyerekkel is lehet ugyanolyan hatékonyan, ugyanakkora önfeláldozással dolgozni.
    De ez nem így van, én ma már sajnálom, hogy a gyerekeinket "titkoljuk", épp csak megemlítjük. Nem is lesz sehol addig valóban work-life balance, amíg ez így van.

    VálaszTörlés
  7. Még "lombikos" koromban volt egy olyan eset, hogy alaposan elkésve érkeztem dolgozni, együtt rohantunk fel egy fiatal kolléganőmmel, lesütött szemekkel, hogy nehogy valami nagyfőnökkel találkozzunk, és ő automatikusan elkezdett mentegetőzni, hogy jaj így meg úgy a gyerekkel gond volt éjjel és emiatt késik, és megkérdezte btw hogy nekem van-e gyerekem. Mondtam, hogy nincs. Rám nézett elkerekedett szemekkel és azt mondta."Nincs gyereked? Nem is tudod hogy milyen szerencsés vagy." Ezt már akkor is végtelenül szomorúnak gondoltam. És azóta is. Mert kb ez volt az "elvárás" - munkahelyen a gyerek legfeljebb excuse ha valami nem megy úgy mint kellene.

    VálaszTörlés
  8. Ella, te jó ég, ez a kolléganő :((((

    De nem hiszem, h a családbarát munkahely onnan ismerszik meg, hogy a menzán ráborítjuk a szemben ülőkre a gyereknevelés összes gondját-baját és egymást túllicitálva meséljük Ferike legújabb tudományát. Nálunk gyakran ez meg, és ezért is határoztam el, hogy féket teszek a nyelvemre...

    (amúgy meg: távmunka, részmunkaidő, gyerek utáni pluszpénz, igazolt beteghiányzás, megértő főnök - te jó ég, hogy lesülött szemekkel menjen be valaki!!! - szerintem ezek járulnak hozzá a munka és a magánélet egyensúlyához, ez meg mind "föntről" jön, a cég kezdeményezésére)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, pedig ez Kanadában volt ahol hát messze nem volt az a hajtás mint itthon. De a gyerek miatti hiányzás (táppénz) egyáltalán nem volt szokás, nekem rejtély hogy mit csináltak a beteg gyerekkel, talán 39 fokos lázzal kruppos köhögéssel is bevitték őket a daycare-be? Mert nagymamák nem voltak.

      Re. 2: Jó hát Magyarországon nem ez a helyzet. De szerintem a világ nagy részén sem. Legfeljebb ahol mindenki csúszik meg lóg (pl. Latin-Amerika) ott nem tűnik fel hogy a gyerek vagy más miatt jött már megint 10-re a munkavállaló.

      De én ragaszkodom az álláspontomhoz, bár nem ez a megfelelő hely, hogy bőven kifejtsem, szerintem egy olyan társadalomban (államberendezkedésben?) ahol a gyerek fontos (igazán és nem szlogenek szintjén), ott könnyebben kialakul az amiket írsz, távmunka, részmunkaidő, stb.)

      Törlés
    2. Nekem most tavaszi szünetben kifejezetten az volt az érzésem, hogy a magyar társadalom gyerekbarát. Annyi kedves szót, mosolyt kaptunk az utcán, a tömegközlekedésen átadják a helyet Boninak kérdezés nélkül! Sőt, még „nevelni” sem tudtuk a gyereket: mostanában az a mániája, hogy beszól az utcán az embereknek, pofákat vág, hozzányúl (!!) a járókelőkhöz stb., és otthon erre mindenki egy mosollyal reagált, még engem csitítottak, hogy de hát hagyja csak, nem csinált az a gyerek semmi rosszat... (nehéz volt így fegyelmezni)

      Törlés
    3. Ha van időd néha pillants be a Mommy Works Hungary FB csoportba hogy hány gyerekbarát munkahely van ebben az országban. Persze nem a magánkézben lévő cégek feladata hogy havonta csak ár napot bejárni tudó anyukákat (betegség miatt) foglalkoztassanak, hanem az állam (társadalom) feladata - volna.

      Szerintem is mindenki kedves a gyerekekkel mikor az enyém fetrengve hisztizik sokan odajönnek hogy nekem segítsenek. "Jaj hát mi ez a nagy probléma?" "Enyje ilyen szép kislány miért hisztizik?" "Anyukának szót kell fogadni" stb stb. Tök kedvesen.
      Ez teljesen más mint a munkahely ahol, ez az idézet jutott eszembe: "a dolgozó a dolgáért remeg"

      Törlés
    4. Hú, én ezeket a FB-csoportokat MESSZIRŐL elkerülöm :)))

      Amúgy persze nem ismerem az otthoni körülményeket, szóval nem tudok nyilatkozni, csak amit itt-ott láttam az utcán. A franciák sokkal szigorúbbak a gyerekekkel.

      (és a három év GYES még van egyébként?)

      Törlés
    5. Van és szerintem ez is egyik kerékkötője a visszatérésnek. 25 ezer Ft havonta ez kb 5 csomag pelenka. Én ezt kaptam 3 évig mivel nem magyarországi munkahelyről mentem gyes-re nekem nem járt az első időkre való emeltebb juttatás.

      Viszont egy bébiszitter óradíja mostmár átlagban 2000 ft (Bp-n) én még eddig nem kaptam olyan álláslehetőséget ahol 1000-15000 Ft-nál magasabb lenne az órabérem. A Férjemé se sokkal haladja meg a 2000-et pedig ő felsővezető.
      Tény a mi szektorunk totál bekrepált.
      Visszatérve, nincs kialakulva az infrastruktúrája a gyerekek elhelyezésének (mikor betegek arról beszélek). Vannak erre kezdeményezések a kormány részéről, komolyan ebben az ügyben nem is tudom őket szídni. De mivel az általános szemlélet az, hogy a gyerek az "anya gondja" és az hogy fehér holló az atipikus foglalkoztatás, meg hogy a kettőt tüsszető gyereket (nyilván túlzok) hazaküldik az iskolából ez mind lehetetlenné teszi hogy gyorsan hatékonyan kialakuljon az hog az anyukák dolgoznak.
      A tesóméknál (ott ugye fogyatékos az egyik kislány) ha egyet nyiffant máris hazaküldik az iskolából. Ha nem lenne nagymama, a tesóm nem tudna dolgozni, pedig nem beteges a gyerek csak mivel fogyatékos nem akarnak/mernek vele az iskolában foglalkozni.
      Ezer példa van, a vége mindig az, hogy "valahogy" megoldják. És ez a baj, ezért nincs erre rendszerszerű megoldás.
      Pont mint az egészségügyben meg úgy általában mindenben.
      Hosszú téma, nem kommentben kezelhető.

      Törlés
    6. Ja, emlékszem, amikor Boni jött haza a 2. napon a bölcsiből lázasan, és kérdeztem a barátnőmet, hogy akkor most ha ez így lesz (és így lett - két évig) akkor mi erre a BEVÁLT GYAKORLAT, hogyan kell ezt a helyzetet kezelni? És azt válaszolta (szintén beteges gyerekkel) hogy hát ő ezt évek óta ad hoc módon oldja meg, nincs ebben rendszer, nincs struktúra, hanem csak eseti megoldások halmaza... hogy a rengeteg ovis-iskolai szünetről már ne is beszéljünk, plusz itt nálunk gyakran sztrájkolnak is (ma épp a menzások, mindenki vigye haza a gyerekét valahogy).

      Törlés
    7. Igen ez borzasztó, pedig nálatok jobb a helyzet a foglalkoztatási formák miatt, de sajnos valóban ez világszerte megoldatlan. És csodálkoznak - valakik - hogy azokban a gazdaságokban ahol azért muszáj dolgozni ott kevesebb gyerek születik.
      Mert Afrika sok részén gondolom halál mindegy, úgysem tudna a nő dolgozni...

      Törlés