2018. október 2., kedd

Aznavour

Lehetett rá számítani, bár nem volt beteg, csak nagyon idős (94): tegnap meghalt Charles Aznavour, énekes, színész, dalszerző. Nagy veszteség ez mindenkinek, hiszen a ma élő nagymamák-nagypapák is már az ő számaira táncoltak első bulijukban. Viszont a fiatalok is jól ismerték: jó példa erre az, hogy Z. nem tőlem vagy a rádióból tudta meg (nekem nem volt szívem elmondani neki, rádiót meg egy ideje nem hallgat, teljesen kiábrándult Macron-ból), hanem az utcánkban lévő gimi előtt csoportosuló kamaszoktól.

Pályafutása elképesztő, amit létrehozott, az maradandó. Nincs olyan franciaóra vagy rádióadó, ahol ne hallanánk a számait, része a francia kollektív tudtatnak („mindenki nagypapája” – hallottam most az egyik róla szóló műsorban). Gondoljatok bele, érkezik az 1920-as években a fővárosba két migráns, akinek a gyereke később hozzájárul a francia kultúrához, sőt, egyenesen képviseli majd az országot. Ez sokmindent elmond egyrészt arról, hogy az egyén tehetséggel, szerencsével és elhatározással mi mindenre lehet képes, másrészt pedig arról, hogy milyen tutin lehet integrálódni egy arra nyitott és lehetőségeket kínáló társadalomba (nem tagadva meg ugyanakkor a gyökereket sem).

Szerencséje volt az öregedéssel is; az utolsó napig aktív volt, koncertezett, és álmában, a családi házában halt meg – hát lehet kívánni ennél ideálisabbat? Én először 2000-ben láttam koncerten, és a mamámmal (aki szintén szereti) 2015-ben is elmentünk egy párizsi koncertjére. Emlékszem, ezt a kétértelmű üzenetet küldtem az egyik barátnőmnek a koncertet megelőző napon: „Holnap Charles Aznavour-koncertre megyünk a mamámmal. És képzeld, 91 éves!” A barátnőm meg azok közé az emberek közé tartozik (velem és József Attilával ellentétben, ha fogalmazhatok ilyen pökhendien) akik a mama szót a nagymamára használják, ezért azt hitte, hogy a 91 éves nagymamámmal megyek Párizsba koncertezni. És visszaírt, hogy te jó ég, milyen fitt a nagymamám, és hogy le a kalappal, atyavilág!

És tényleg, már az sem semmi, ha egy 91 éves ember koncertre megy Párizsba – de az, hogy valaki 91 évesen végigénekel (állva!!) egy kétórás koncertet... hát komolyan nem hiszem el, ha nem láttam volna a saját két szememmel. És turnékra járt a világ minden tájára... döbbenet.


A dalai gyakran egy-egy történetet mesélnek el, sokszor van szó bennük az idő múlásáról, az öregedésről. Az egyik kedvencem a Non, je n'ai rien oublié című szám: egy régi szerelmespárról szól, akik évek múlva, véletlenül találkoznak, miután külön-külön leélték az életüket. Tegnap óta, mivel az eredeti dalokat jól (már-már: túl jól) ismerem, különböző idegen nyelveken hallgatom újra őket. Kedvencem a La Boheme... németül!

5 megjegyzés:

  1. Én pedig jó 20 évvel még nálad is régebbről ismerem! Francia szakos koromban (mielőtt a lábam egyszer is betettem volna FR.o-ba), ő testesitette meg a francia nyelvet - nem is tudtam, hogy örmény származású...), emlékszem, azt olvastam róla akkoriban, hogy "az énekhangja olyan érzéki, hogy elpirulnak tőle a magányos nők az ágyukban, ha hallgatják..." Tanusítom, hogy bár a nagymamák már nem pirulnak tőle, de szeretik hallgatni...

    VálaszTörlés
  2. Pedig az első életévében biztos több örmény szót hallott maga körül, mint franciát! :) Azt olvastam egyszer, most nem találok erre vonatkozó infót, hogy a nővére a hajón született, amivel jöttek...

    VálaszTörlés
  3. Rengeteg filmben is szerepelnek aláfestő zeneként a dalai, a mai huszasok, kora harmincasok onnan is ismerhetik.

    VálaszTörlés
  4. the voice 2018 , xam hurricane enekli a comme ils dissent c. szamot, keress ra

    VálaszTörlés