Teljesen azt hittem, hogy a ciki-menő kategória, a szégyenérzet, sőt, még a kissebbségi érzés is mind tanult, azaz a társadalmi szocializáció során elsajátított dolgok, és következésképpen ha egy adott környezetben (pl. család) a jelenség nem létezik, akkor a csoport tagjai (pl. gyerekek) automatikusan meg sem tapasztalják ezeket az érzéseket. Magyarán: ha nem tudja a gyerek, hogy van olyan, hogy ciki, akkor nem is fogja magát annak érezni.
Nekem ez így tűnt logikusnak, noha érzem én, hogy érvelésem sok helyen hibás, vegyük csak például a definíciók fájó hiányát („ciki”) vagy a megfogalmazás sajnálatos sarkosságát („a jelenség nem létezik”).
De áttérve az elméletről a konkrétra: mi soha nem mondtuk Boninak pl. azt, hogy sírni gáz dolog lenne, vagy hogy tévedni nem szabad. Szabadon választhatja a kedvenc színét, a rózsaszínt, nincs megbélyegezve, kinevetve (csak azt a kérését utasítottam vissza, hogy vegyek neki egy szoknyát). Soha nem hasonlítottuk őt más gyerekekhez, és tőlünk sem hallott becsmérő szavakat másokról. Egyedül az emberi butaság az, ami mindkettőnket kiakaszt, azért valóban szoktunk poénkodni Boni előtt, bizonyos embereket/jelenségeket kifigurázva.
De összességében azt gondolom, hogy Boni tőlünk nem halhatot másokat ócsároló szavakat. És mivel mi magunk is próbálunk magasról tenni mások véleményére (főleg Z.), annak sem lehetett tanúja, hogy ki lennénk szolgáltatva idegeneknek, akár érzelmileg, akár máshogy.
Erre mit látok? Múltkor a játszótéren észrevettük, hogy a padon rajzolgatott az egyik kis csoporttársa. Boni szólt is, hogy nézd, ott van a Florine! Tudtam, hogy Boni úgysem fog odaköszönni neki, ezért hangosan mondtam a kislánynak: Szia Florine! A lány fölnézett, és Bonival mindketten láttuk, hogy az valójában nem is ő, csak egy rá hasonlító kislány.
Boni elszaladt, szerintem hülyén érezte magát. De miért? Szerintem a kislány nem is hallotta jól, hogy összetévesztettük valakivel, és amúgy is, tényleg baromira hasonlított Florine-ra. Mondtam is neki: nahát, majdnem a Florine! De ami még inkább meglepő: már rég elfelejtettem az egészet, amikor Boni odasündörgött hozzám, és azt kérdezte: Mama, de ugye nem fogod megmondani az óvó néninek? (kérdő tekintet a részemről, majd folytatja:) Hát hogy nem a Florine volt az!
És itt elérkeztünk ahhoz a személyhez, akinek a szerepét és jelentőségét a fiam életében alábecsültem: az óvónő. Ma van az utolsó nap. Tegnap vettem a nőnek egy ajándékot, teljesen szembemenve az elveimmel (lásd múltkori poszt), viszont betagozódva az itteni szokásokba (no komment). De végülis nem bánom, a nőt szerettük, Boni meg teljesen odáig volt, hogy megajándékozzuk. Egész délután róla beszélt, rajzolt neki, egy borítékba rakott kisebb-nagyobb ajándékot, többek között egy gombot. Becsomagolta, és ráírta ákom-bákom betűkkel (lediktáltatta velem): GENTILLE MAITRESSE, JE T'AIME. (Kedves óvónéni, szeretlek!). Amikor azt kérdezte, hogy hogyan kell írni a szeretleket, elpirult. Belémcsapott a felismerés: amikor reggelente azt kérte, hogy az óvó néni erőnek erejével fejtse le őt rólam (mindig a lábamba csimpaszkodott), akkor tulajdonképpen nem tőlem nem tudott szabadulni, hanem lehet, hogy az óvőnő figyelmét akarta kivívni? A kontár pszichológus, aki vagyok!
Ma reggel szegénykém visszakozott. Visszavette a borítékot, benne a gombbal („De Mama, ez nem kell az óvónéninek, ez csak egy gomb!!”). Könyörgött, hogy radírozzuk le a JE T'AIME feliratot.
A gomb :)! Hu, de okos es kedves - biztos vagyok benne, hogy az óvó neni is nagyon szereti őt! :)
VálaszTörlésJAj de cuki.
VálaszTörlésTuti hogy nem tanult dolgok ezek egyébként mitől lennének az ovisok kisiskolások szerelmesek akár másik gyerekbe akár óvónőbe?
Azt meg hogy esetleg ti egy tévedésnél visszakoztok nem hiszem hogy külön figyelitek.
Nekem inkább az a tapasztalatom hogy a gyerekek cikinek éreznek egy csomó olyat amit mi már nem, és épphogy leplezni elsimítani nem tudják még - na ez az ami kialakul tanulás útján.
Továbbá: simán lehet hogy az oviban van olyan hogy valaki téved és az óvónő hívja fel rá a figyelmet tehát végülis látta a viselkedést.
Jó a témafelvetés mert nekem emlékeim szerint a gyerekkorom nagy része "ciki" helyzetekről szólt (pl a nyelvi különbség miatt) és én erre figyelni akarok hogy ha ilyen történik el tudjam magyarázni hogy ez nem is volt ciki, meg hogy egyáltalán el merje mondani.
Én pl 4-5 évesen már nem meséltem el otthon hogy megint mekkora ciki helyzet alakult ki mert már megint nem értettem az adott román vezényszót, szégyelltem magam de attól féltem hogy nehogy a szüleim megtudják. Tehát már jók vagytok hogy előtted nem érezte cikinek a tévedést és veled beszélte meg.
Igen, a gomb :))))) hiába mondtuk neki ma reggel, hogy nyugodtan adja oda a nőnek, nem lehetett rávenni :(
VálaszTörlésÉn sokkal idősebb voltam, mikor cikinek kezdtem érezni dolgokat (és amelyekről ma már tényleg nem érti az ember, hogy de miért?? pl a román vezényszó, ahogy írod. Vagy amikor a nagymamám egyszer elémjött a suliba. Nagyon cikinek éreztem, pedig hát milyen aranyos volt tőle (hozott sütit is :). Én meg égtem a többiek előtt! De már 12-13 lehettem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez MÁR 4,5 évesen kezdődik!!