2018. június 24., vasárnap

Vélt vagy valós tulajdonságaim

Azok között a mondatok között, amelyek útmutatóként végigkísérik az embert életén, szerepel az is, amit egy munkahelyi csapatépítésen hallottam egyszer, és ami valahogy így szólt: az ember nagyon könnyen elfelejti, hogy miről beszélt (vagy akár vitatkozott) valakivel, arra viszont mindig fog emlékezni, hogy hogyan érezte magát közben.

Szerintem sok igazság van ebben. Én nem csak, hogy saját magamat érzem jól vagy rosszul egyik vagy másik emberrel, hanem konkrétan saját magamat is szinte más embernek gondolom, attól függően, hogy ki a beszélgetőpartner.

Mondanom sem kell, hogy Z. évekig azt éreztette velem, hogy iszonyú csinos, helyes és érdekes csaj vagyok, akinek kívánsága parancs, és akiért a csillagokat is érdemes lehozni az égről (valahogy ez aztán elmúlt vagy megkopott, nem is tudom; ma már inkább problémákat oldunk meg együtt). LB-vel úgy érzem, minden beszélgetésünk műalkotás: íve, tartalma, mély értelme van. Vagy inkább mint egy jó kaja, egy falat kenyér, amire éppen akkor baromi nagy szükségem van. Anne-nal meg mindig úgy érzem, jobb emberré válok, hiszen maga a levegő is megtisztul, amellyel Anne, ez az emberi lélekbe rejtett fennség érintkezik. Pszichoterápiára azért szerettem járni, mert az volt az érzésem: kalandornő vagyok, aki országokat, városokat maga mögött hagyva, igazi kozmopolita européerként okosan, megfontolva építi a maga életét. Mivel szocializmusban éltem 14 évet, Nyugaton meg nem szerezhető tudással és bölcsességgel vérteződtem föl, még franciául is választékosabban beszéltem a nővel. Talán pont ezért is volt felesleges az egész, hiszen én nem azért jártam oda, hogy pozitív megerősítést kapjak, teljesen másra volt szükségem.

Zsombor kollégám kihozza belőlem az élmunkást; ha vele dolgozom (ami miatt hálát adok az égieknek) nem szeretek nemet mondani, szeretek viszont jól és pontosan dolgozni, időre elkészülni, megbeszélést rövidre zárni, egyetértésre törekedni és maximális kompromisszumot kötni. Petra barátnőm szinte az életem része a napi (akár többszöri) telefonbeszélgetéseinkkel, amelyeket ott folytatunk, ahol előzőleg abbahagytuk – tabuk nincsenek. Hülyének nézve nem vagyok.

Zsuzsival úgy érzem, vicces, poénos és laza vagyok, akiből csak úgy röpkednek a frappáns bon mot-k, Dóri unokatesóm pedig maga az anekdotázás nagymestere. Vele csak hátradőlök a székben, hagyom, hogy meséljen, és tudom: úgy fogok szórakozni, ahogy nagyon titkán. Sőt, valójában én magam is egy sitcom főszereplője vagyok, színes társalgó; minden, ami velem valaha történt, azért esett meg, hogy azt társaságban méretre szabva, a hallgatóság igényeihez illesztve elmesélni lehessen.

G. – szerencsére csak volt – kolléganőmmel úgy éreztem: bűnös vagyok. Teljesen mindegy, mit kérdezett, mivel gyanúsított meg, vagy meggyanúsított-e egyáltalán, ha vele állok kontaktusban, akkor bűntudatom van. Adél barátnőmmel mindig rádöbbenek: az élet baromi nehéz. A papámmal: annál még sokkal-sokkal nehezebb, tulajdonképpen érthetetlen, hogy van egzisztenciám, megtakarításom, jövőképem, kapcsolati tőkém. Ha a mamámmal töltök egy kis időt, akkor minden (de főleg én) szürke, unalmas, lanyha (vagyok). Felesleges még beszélgetni is. Tobzódunk a tabukban, a ki nem mondott szavakban, a meg nem fogalmazott érzésekben. Többször is előfordult az utóbbi években, hogy a mamámmal shoppingoltam; rendre megbántam mindent, amit vele vásároltam, nem is hordtam azokat a ruhákat. Pedig nem beszélt rá semmire, egyszerűen csak sugárzik róla az üzenet, hogy ruhákra költeni teljesen felesleges, jó lesz a legolcsóbb is.

És a húgom. Most jöttem rá, hogy mi az, ami nem stimmel a kapcsolatunkban (azon kívül, hogy baromira kritikus, türelmetlen és hangulatember). Ha a húgommal beszélek, egy irigy és egoista nővérnek érzem magam, akinek fura szokásai és hobbijai vannak, bénán öltözik, halál unalmas, érdektelen, rugalmatlan, vaskalapos, humortalan és nem halad a korral*. Valószínűleg ezért nem mesélek el neki évek óta semmi fontosat. Jobb megmaradni a felszíni beszélgetésnél, abból nem lehet baj. Titokban mindig attól félek, hogy megint a fejemhez vágja (már megtette, vagy csak képzelődöm?), hogy az anyánkra hasonlítok!!

Amúgy szerencsésen, veszekedés nélkül eltelt ez a hét, elmentek, kitakarítottam, jól elfáradtam. De mire végére jártam a fenti gondolatmenetnek, az fogalmazódott meg bennem, hogy hiába vagyunk testvérek, hiába közösek életünk legfontosabb emlékei, én nem vagyok köteles olyan emberrel kapcsolatot fenntartani, aki csak lehúz, akivel nem érzem jól magam és akivel minden problémás. Tök felszabadító érzés volt.

Csak most itt van ez a Jonatán, akivel Boni tök jól eljátszott (érdekes, mennyire egyenrangúnak, néha már konkurenciának is tekintette), szóval lehet, hogy a gyerekek miatt érdemes lenne ezt az egészet erőltetni.

* irigy és egoista = Bonit és Jonatánt látván minden világos.  Az első (nagyobb) gyerek törvényszerűen kiveszi a kicsi kezéből az autót. Ezért gyerekkoromban rámsütötték az „irigy” jelzőt. Felnőtt voltam, mire rájöttem: én abszolút nem vagyok irigy.
fura szokások és hobbik = én mindig is kézművesebb voltam, bábszakkörre, meg ilyenekre jártam, egyszer furulyáztam is**
bénán öltözik = na jó, bevallom, megvolt a magam tarisznyás-bő nadrágos korszakom, de még 1994-ben!
unalmas, érdektelen = még a FB-ot sem nyitom meg soha... lájkjaim sincsenek...
vaskalapos = a húgom koordináta-rendszerében a rendrakás és a takarítás nyilvánvalóan kispolgári csökevény, ellenben a káosz, a kupi, az utolsó pillanatban leadott diplomamunkák és a határidő után benyújtott adóbevallás a haladó gondolkodás és az előremutató laissez-aller jele.
humortalan = tény, hogy a húgom baromi vicces, nekem a lépcsőházban sem jut eszembe az, amit ő csípőből kiráz.
nem haladok a korral = az is igaz, hogy a magyar közéletet nem nagyon ismerem, másrészt pedig bölcsész voltam (ő jogász).

** Többször is fölemlegeti, finnyás esztétaként, hogy kamaszkora legborzasztóbb emlékei közé tartozik, amikor vasárnap esténként rágyújtottam valamelyik magyar népdalra. Most kitalálhatjátok, volt-e kedvem a húgom előtt gitározni ezen a héten?

49 megjegyzés:

  1. Pont ez az érzésem nekem is a testvéremmel, mintha egy párhuzamos univerzumban élnék. Mellette egy szar ember vagyok, évekig tartott rájönnöm, hogy nincs velem semmi gond, a saját narcizmusát rajtam vezeti le. A beszélgetésink lassan ott tartanak, hogy minden kérdést támadásnak vesz, a hogy vagy?-ra az a válasz, hogy miért, szarul nézek ki? Amíg élnek a szüleim feszengünk együtt a közös karácsonyokon, aztán kb az évi 1 telefon szintjére fogunk beállni.

    VálaszTörlés
  2. Azt olvastam, Almási Kittitől, hogy a válások-megcsalások-társváltások is azért következnek be, mert egy másik ember mellett mások lehetünk, új perspektívák nyílnak. Milyen igaz.

    VálaszTörlés
  3. Mennyire így van! Mármint a más közegben más emberség dolog! Támogató közegben olyan könnyű szárnyalni, okosnak, kreativnak és viccesnek (stb) lenni! Az ellenséges pedig teljesen lehúz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amivel csak azt akartam jelezni, hogy ez megint egy tök izgi téma, és hogy a rajzok mellett ezért is szeretem a blogodat, mert izgi, érdekes, vicces, aktuális, stb. Ami tűnhet smuzolasnak - de ha nem lenne így, eszembe sem jutna olvasni :)

      Törlés
  4. Ez egy Maya Angelou mondás, és tényleg teljesen így van: "I've learned that people will forget what you said, people will forget what you did, but people will never forget how you made them feel."
    Nekem erről egyébként mindig Shrek jut eszembe, hogy olyanok vagyunk, mint a hagyma. :)

    VálaszTörlés
  5. Shrek és a hagyma? A hagyma nem Peer Gynt?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. https://www.youtube.com/watch?v=7d6ZsRM36RU :)

      Törlés
  6. Heni, kezdek félni tőled!! :)) Nem te találtad meg az egyik divatfotónak a forrását is...? Figyelnem kell, h mit írok/mit teszek ide föl :-DDD

    Martine, aranyos vagy, köszönöm! Én is csak olyan blogokhoz szoktam kommentelni, amelyek érdekelnek és amelyeket jónak tartok ;)

    Merylla: asszem egyszer már megállapítottuk, hogy ugyanaz a testvérünk :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én néha azt gondolom mindenkinek ugyanaz a testvére (ha azonos nemű, ha 2-3-4 év korkülönbség van, és ha egyébként "normális" családban nőnek fel azaz nem kell a gyerekeknek - mondjuk a szülők problémái neadjisten terrorja miatt másként viselkedni egymással).
      De ezek után komolyan érdekel, hogy más miért vállal be két gyereket ugyanolyan korkülönbséggel? Miért nem fél attól hogy ugyanolyan szar kapcsolat lesz köztük?

      Törlés
    2. Én pl tök jóban vagyok a húgommal, pedig tűz és víz vagyunk, 3 év a korkülönbség.
      A kisfiam között 2 és fél lesz. De én bizakodó vagyok. Anyukámék 3an vannak, 3 lány, és a mai napig egymás legjobb baratai.

      Törlés
    3. Szerintem fantasztikus lehetőség, ha az embernek testvére van, pláne ha testvérei vannak! Szerintem nagyrészt a szülők felelőssége, ha a testvérek közt nem egy jó kooperatív viszony fejlődik ki, hanem olyan versengés, amelyik destruktív.

      Törlés
    4. Szerintem is sok mulik a szulokon. En soha nem kivetelezek veluk es arra tanitom oket h egymast segitsek, mert csak egymasra szamithatnak majd.

      Törlés
    5. De valszeg kevés szülő tudja ezt jól csinálni mert én sokkal többet hallok versengő testvérekről mint nem versengőkről.
      Nekem pl emlékszem volt olyan idő hogy a szüleim direkt mondták, hogy "nem baj te másban vagy jó" - de őszíntén? Nem hittem. Mert nemcsak a szülők, hanem az egész környezet (rokonok más gyerekek, tanárok) véleménye is sokat számít (többet számít) és ők igazán nem fognak ilyesmire figyelni.

      Törlés
    6. Szerintem kevés szülő csinálja tudatosan a gyereknevelést - amin nem azt értem, hogy mindent előre beszabályozva, hanem azt, hogy alapvető célokat kitűzve és ahhoz illesztve az eszközöket. Nyilván ezer dolgot én sem csinálok jól, de pld. arra nagyon tudatosan figyeltem, hogy a kooperációt jutalmazzam, a versengést pedig csak módjával. A többi ember ritkán látja őket együtt, minél nagyobbak, annál kevésbé - és annál inkább mást is várnak tőlük.

      Törlés
    7. Más is mondta már ezt, úgyhogy _nagyon_ figyelj ;)

      Törlés
    8. Mi nagyon jóban vagyunk a hugommal és valami iszonyatos versenyszellem van bennünk. Egyszer azon is összevesztünk, hogy ki a kometitívebb :)
      Az a baj, hogy erre nincsen jó recept (bárcsak lenne). Egyszer beszélgettünk erről a tesómmal, hogy mi miért lettünk egymással ilyen szoros vizsonyban és arra jutottunk, hogy a szüleink gusztustalan válása után (ő 10 volt, én 16) mind az anyám mind az apám talált magának gyorsan új partner és bennünket parkoló pályára állítottak (leginkább érzelmileg, kicsit anyagilag is) és itt maradtunk ketten egyedül a világban, ami összekovácsolt bennünket. Ennek nyilán nem akarom kitenni a gyerekeimet csakhogy jó tetvérek legyenek.
      Bár tudnám hogy lehetnek majd azok, és vajon a mostani kapcsolatuk mennyire jelzi előre a felnőttkori viszonyukat.

      Törlés
    9. Versenyszellem: Boni élete a versenyről szól :))) ki ér fel hamarabb a lépcsőn, ki eszi meg előbb az ételt stb. Pedig egyke. Nem is értem, az oviban látja? Még az ún. együttműködő társasjátékokat is úgy játsza, hogy "na vajon ki fog nyerni". :)))

      Törlés
    10. Nem tudom mi a jobb, ha van testvér akivel versenyezzen vagy ha nincs :D
      Mivel én sem vagyok egy versenyszellemtől mentes, nem tudom hitelesen előadni nekik, hogy nem számít ki ér előbb a bejárati ajtóhoz.

      Törlés
  7. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  8. Én a testvér témához szólok hozzá, ugyanis nekem nemrég egy kineziológus azt mondta, hogy akiknek vérképzési zavarai vannak annak a pszichoszomatikus oka a testvérrel való megoldatlan kapcsolat.
    Én azt szoktam mondani, hogy 95%-ban az volt az oka, hogy én 18 évesen kvázi függetlenítettem magam a családomtól (elköltöztem és megálltam a saját lábamon - igaz rokoni segítséggel amit Apukám intézett, azaz volt hol laknom Bp-n majdnem 4 évig) hogy nem bírtam már tovább a húgom állandó hisztijét és azt hogy a családban mindig mindent úgy teszünk hogy jaj csak a húgom meg ne sértődjön, csak ki ne hozzuk a sodrából.
    Épp ezért kezelem olyan nehezen hogy a saját gyerekem annyira hisztis (Anyukám szerint sokkal enyhébb eset mint a húgom).
    Ráadásul nem véletlen hogy mindig egy gyereket akartam (az én gyerekemek ne legyen húga).

    VISZONT: megfigyelve a tesóm gyerekeit (a két fiút) sajnos felnőttként tényleg "úgy tűnik" hogy a nagy az irígy a kicsi meg olyan cuki hát igazán nem rosszból tette tönkre/vette el a nagy játékait, meg látom a nagy (ezáltal okosabb) fiú finom kis piszkálódásait a kulisszák mögötti intézkedéseket amiket is műveltem anno (hiszen nem volt más fegyverem mert a felnőttek mindig a kisebb = cukibb gyerek mögé állnak). És felnőtt szemmel VALÓBAN sokkal inkább a nagy tűnik unszimpiek, hiásnak egy szituban.

    Szóval ez nehéz kérdés, hosszan ki tudnék kérdezni egy ezzel foglalkozó pszichológust.

    VálaszTörlés
  9. Sztem a családdal, testvérekkel (nálunk főleg anyámmal) úgy tud működni a kapcsolat, ha az ember magában letisztázza - elfogadja- hogy ez van, ő ennyit tud nekem "adni", ennyit várhatok el tőle. Nem kell, hogy a legjobb barátom legyen, (arra ott a legjobb barát), nem kell, folyamatos kapcsoltaban lenni, de akármit teszek, ő úgyis ott marad az életemben. Azt egyébként nem vettétek észre, hogy ha a szülők is jelen vannak (felnőttkorban) akkor a testvérek mindjárt jobban el vannak egymással? Akkor közös lesz az "ellenség" :)

    VálaszTörlés
  10. Az a nagyon félelmetes (és nehéz) a helyzetben, hogy JOnatán (2 éves) TÉNYLEG cuki és nem tehet semmiről. Neki az a dolga, hogy szétszedje a sínpályát, kérdezés nélkül (nem is tud beszélni:))) bemasírozzon Boni szobájába, elvegye az ott található papírt, krétát, játékot.

    Tökre megértem Bonit, hogy ez néha zavarta, de felnőtt fejjel néha tényleg fura, hogy miért nem adja kölcsön öt percre a xilofonütőt. Baromira oda kell figyelni, hogy a gyerek fejével gondolkozzon az ember.

    Aztán meg, látván a nagy felhajtást a kicsi körül (épp szülinapja volt), Boni úgy próbálta meg felhívni magára a figyelmet, hogy azt mondogatta "NEM boldog szülinapot!". Meg köpködött, meg énekelte h pisi-kaka stb. stb. TÉNYLEG idegesítő volt, még nekem is, de csak minimális mértékben akartam rászólni, lelkibeszélni. Képzelhetitek viszont a húgomat...

    Ennek ellenére azt mondom, jók voltak a két gyerek közti szinergiák, tényleg hamar leveszik ezek a picik, hogy ki a gyerek, ki a felnőtt, olyan érdekes.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha nalunk viselkedik igy a nagy, mint most Boni, en hosszu szentbeszedet tartok es ha nem erti meg, meg is buntetem. Senki szulinapja nem ronthato el azert, mert epp nem o van a kozeppontban. En erre ugrok.

      Törlés
    2. Tökéletesen átérzem. Én mindig direkt próbáltam a nagyobbik unokaöcsém mellé állni hasonló szitukban (mondván hogy basszus megértem, emlékszem!) de nehéz mert valahogy automatikusan a kicsi felé húzol.

      És szerintem a nagy testvérek megtanulják egy idő után, hogy "okos enged, szamár szenved" csak nem esik jól. Te sem gitároztál inkább de mégis rossz érzés maradt benned.

      Egyébként a gyerekek közötti viszonyra: valóban, az unokatesói és a szomszéd kislányok is kezdettől fogva "teljes jogú" gyereknek tekintették Zselykét pedig a környezetében mindenki minimum 6-7 évvel idősebb volt mint ő.

      Törlés
  11. Annamária: te jó ég, már bocsánat. Bonit a saját lakásában (szobájában) kvázi kitúrja egy 2 éves gyerek; amikor ő oviban van, szabadon garázdálkodik a játékai között, és még én tartsak szentbeszédet neki? Hát biztosan nem. Egyáltalán nem rontotta el a szülinapját, két éves, fogalma sincs még arról, mit mondott neki Boni. Ahogy Ella fent írta: eszköztelennek érezte magát, védekezett, felhívta a figyelmet magára, ahogy tudta. Ritkán találkozik a saját otthonában ilyen szituval.

    Húgom pont úgy reagált, hogy te. Szüleim anno szintén.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom h ebbol a szempontbol merev a gondolkodasom. A ferjem meg pont a Te allaspontodon van. Van is konfliktusunk ezekbol a szitukbol.

      Törlés
  12. És azzal sem értek egyet hogy az ember csak a saját testvérére számíthat az életben. NAGYON sok példáról tudok, ahol ez nem így van (sztem nálunk sem), elképesztő örökség-utáni családi perpatvarokat ismerek.

    És szerencsémre én pl tudtam olyan barátságokat kötni az életben, akikre minden helyzetben számíthatok. Nem a húgomat hívtam föl sírva, amikor nem sikerültek a lombikok, hanem LB-t, aki az akkor 2 éves gyerekét passzolta le a férjének altatásra, hogy tudja belém önteni a lelket (konkrétan emlékszem erre a szitura).

    VálaszTörlés
  13. Érdekes ez, nekem hiába vannak barátaim, nagy és fontos örömben meg bánatban mégis mindig és azonnal a húgomhoz fordulok és fordítva.

    VálaszTörlés
  14. En azt lattam, hogy a rokonaink/csaladom kisgyerekek eseten mindket gyereket megunnepeltek minden szulinapon. Mindenki mindig ajandekot kapott...ilyet nem lehet? En is sokaig 3 ajandekot vettem a tesom 3 gyerekenek. Most mar nem, a legkisebb 6.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. En hug vagyok, ezert nagyon kommentelni nem tudok. De a tesom eseten amikor neha-neha naluk aludtam (utalok barkinel aludni meg a parizsi barataimnal is - sokkal, de sokkal jobb fuggetlennek lenni), egy csomoszor probaltam a hazimunkaban segiteni. Bar ram gyermektelenkent sose biztak gyerekeket, es nem is ertem miert, szivesen vigyaztam volna rajuk! :)
      Szerencsere a ferjem is utal rokonoknal aludni. Messze ivben elkerulunk minden ilyen szituaciot...:)

      Törlés
    2. 5 eves korukig akinek nem volt szulinapja, kisebb ajandekot kapott. Pont azert h ne erezze teljesen mellozve magat. De csak aprosagot es elmagyaraztuk h most nem o a fo unnepelt. De mar nagyok es meg kell erteniuk a szituaciot.

      Törlés
    3. Nem biztos, hogy jo az. Nekunk a szuleink (masfel ev van koztunk), mindig torekedtek arra, hogy egyforman kapjunk dolgokat, ne legyen kivetelezes. Es lehet, hogy csak en voltam nagyon onzo gyereknek, de folyamatosan azt ereztem, hogy sosincs olyan, amikor valami csak rolam szol, vagy azert kapok valamit, mert tenyleg ugy gondoljak, hogy majd orulok neki, es illik a szemelyisegemhez. Persze ez inkabb csak nagyobb koromban bantott. Pl. volt olyan, hogy kaptam x. ruhadarabot, amire nagyon vagytam, nagyon tetszett, majd 2 nappal kesobb a hugom pontosan ugyanazt, mert hogy lattak, milyen praktikus,ne legyen o se elkenodve.
      Illetve szerintem eleg kontrapriduktiv tud az is lenni, ha egy gyereknek azt mondjak mindig, hogy csak a testverere szamithat, benne lehet csak maradektalanul megbizni. Nekem a mai napig nagyon szoros a kapcsolatom a testveremmel, de talan ezert, talan a szemelyisegunk miatt, de mindketten eleg nehezen teremtunk kapcsolatokat egyebkent. Ami 'vicces', hogy a szuleim kozul egyikuknek sincs szoros viszonya a testvereivel.

      Törlés
  15. A noveremmel akkor lettunk jóban mikor elkoltozott otthonrol. Komolyan addig veszekedesbol es verekedesbol allt az élet, szegeny anyukam!
    Azota voltak hullamvolgyek, de sajnos mindig be kell latni hogy teljesen masok vagyunk, ertekrendben, vélemenyben es mindenben. Nagyon orulnék ha lenne egy olyan teso akivel barmit barmikor lehet csinalni/mondani, de ez nem igy van. Megtartunk egy alapvetoen jo kapcsolatot, ami azt jelenti, hogy elrötyögünk 1-2 havonta a csaladi bulikon, chatelunk vmirol roviden 2 hetente es ennyinél megall a dolog.
    A kisfiam pedig havonta egy hetveget az unokatestvereivel tolt (mamis hetvege), ennek orulok alapvetoen.

    VálaszTörlés
  16. Nagyon érdekes dolgokat tanultam a testvérekről, amik teljesen ellentmondónak látszottak az én értékrendemmel és logikámmal. Nálam két év van a két fiú között, ezért sokáig próbáltam arra törekedni, hogy mindent egyformán csináljak, amikor az egyik kap valamit, akkor a másik is, nehogy versengés vagy irigykedés legyen. Mondanom sem kell, csak az volt. Ehhez képest azt javasolták, igenis adjam meg a nagynak az elsőszülött jogát. Például amikor be kellett gyújtani a cserépkályhába, próbáltuk, hogy felváltva csinálhassák, de állandóan vita volt. A javaslatra kipróbáltuk, hogy mindig a Nagyé legyen az elsőbbség, mivel ő az első - és láss csodát, pár alkalom után ő maga adta át a Begyújtás Jogát a kicsinek. Ugyanez a tárgyi javak kapcsán. Ugye mindig erőltettem más gyerekekkel, játszótéren, hogy add oda a játékodat, ne legyél irigy, és irtóra szégyelltem magam, ha bármelyikük nem akarta, vagy visszavette, ami az övé. Ahogy azt mondtuk, hogy oké, ez a tiéd, igazad van, hogy félted és vigyázol rá, nem muszáj odaadnod, ha nem akarod, elég hamar magától is képessé vált arra, hogy kölcsönadja a cuccait.
    Most már nagyok, de úgy tűnik, egyre jobb a kapcsolat közöttük, persze némi versengés még mindig van, főleg a Kicsi részéről, most épp túlnőni szeretné a Nagyot "ha már idősebb soha nem lehetek, legalább magasabb legyek" címszóval.
    Nekem nincs tesóm, így külön izgalmas ezt figyelgetni.

    VálaszTörlés
  17. Az elsoszulott joga szerintem is nagyon jo fogalom/hozzaallas! Gondolom kiserletezni kell, aztan valami csak bejon :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, meg persze nem szabad túltolni. Az vicces egyébként, hogy a Nagynak szemmel láthatóan már nem fontosak ezek a dolgok, kedves, elnéző mosollyal veszi a Kicsi ilyetén megjegyzéseit.

      Törlés
  18. Nem, itt ebben a konkrét szituban Bonit nem az ajándék zavarta, szerencsére nem kellett neki megvennünk a hatszázadik műanyag fröccsöntött hülyeséget. Sztem azt sérelmezte, hogy nem ő volt a középpontban, és hogy Jonatán bármit elvehetett tőle kérdezés nélkül.

    Nekem (elsőszülöttként :))) tetszik ez az elsőszülötti jog, aztán nem tudom, mindenhol beválik-e. De amióta gyerekem van, jövök rá, mennyire nehéz az elsőszülöttek dolga: sokkal több elvárást támasztanak feléjük a szülők (mutass példát, segíts, add oda, várj egy kicsit stb.), miközben nincs számukra sok évig játszóparner, támogató nagytestvér, példakép. Csak a macera meg az összevont szülői szemöldökök, hogy engedd már a kicsit játszani, legyél már okosabb, mostnemérek rá, mert pelenkázok. Na és a másodikkal már a szülők is gyakran lazábbak, kevesebb a kontroll.

    Én őszintén bánom, h elsőszülőtt lettem :))

    VálaszTörlés
  19. Na, én épp a saját elsőszülötti tapasztalataimbol kiindulva igyekeztem nem rapakolni a futamra a nagy és okos terheket és igyekeztem nem egyenlően, hanem szükségleteiket szerint bánni velük. Persze hogy mennyire sikerült, azt ok tudjak.

    VálaszTörlés
  20. Mi ebből a versengésből, "nekem is kell" - ből kicsit viccet csináltunk. Pl. mikor az egyik elkezd rinyálni, hogy "nekem kissebb süti jutott!!" akkor mondtuk, h: igen Petyka, téged megrövidítettek, de ilyen az élet, igazságtalan!- persze próbáltuk vicces hangsúllyal. Most már ők maguk mondják röhögve, h "Megrövidítettek!!" Szerintem, ha görcsösen próbálsz mindig egyenlően bánni velük, az legalább olyan ártalmas, mintha direkt kivételeznél valamelyikkel

    VálaszTörlés
  21. Elsoszulott jogokkal: baratnomek szerintem tok jo rendszert vezettek be (4 gyerek); igen, az eloszulottnek, nagyobbaknak tobb a "joguk", de ezzel egyutt a kotelesseguk is (tanulas, pakolas, stb.) NS

    VálaszTörlés
  22. Énszerintem a másodszülöttnek sem könnyebb. Ő az, akitől mindig mindent elvesz a nagyobb, aki mindig a kisebb, ennélfogva butább, akinek mindig ott van a bezzeg nagytestvér, akinek sosem jut osztatlan figyelem, míg az elsőszülött abban nőtt fel, hogy neki ez jár. A másodiknak meg ki kell magának brusztolnia mindent. Nagyon nehéz szülőként a másodszülött valós, a nagytestvértől eltérő szükségleteire fókuszálni. A kicsi sokszor - legalábbis én a saját gyerekeimen így láttam - a naggyal szemben definiálja magát.

    Én nem tudom, nagy vacakságban mennyire számíthatok a tesómra, valószínűleg nagyon, de szerencsére nem kellett kipróbálni. Én úgy érzem, a mindennapokban sokkal többet segítek neki, mint fordítva, de talán csak mert így jön ki a lépés, és mert én nehezen kérek, ő meg nem. Ha ettől elsavanyodna a szám íze, arra gondolok, hogy szerencsés vagyok, hogy boldogulok egyedül, és hogy nem szorulok rá más segítségére. De ezeknél a múló rossz szájízeknél okkal fontosabb számomra, hogy vannak bizonyos dolgok, amik csak nekünk mondanak valamit, a közös gyerekkor darabjai, közösen látott filmek, csak kettőnknek vicces poénok, átvészelt családi drámák és válságok. Másfél éve egy helyen is dolgozunk, nagyon jó, hogy rendszeresen látjuk egymást.

    VálaszTörlés
  23. NS: nekem ez tetszik! Így nem csak a hátrányaiból, de az előnyeiből is profitálhat valaki abból, hogy ő az idősebb. Tök jó!

    BV: nem tudom, de a kicsi mindig cukibb, nem? Én pl. az osztatlan figyelmet csak 1,5 évig élveztem, nem is emlékszem már rá. És persze, közös emlékek, igen, baromi fontosak, de pl. a húgom az ÖSSZES régi sérelmeire emlékszik, fel is hánytorgatja őket RENDSZERESEN és kiváló IDŐZÍTÉSSEL. Most jöttem rá (42 évesen) hogy mennyire aljas dolog ősrégi konfliktusokat felemlegetni, amely miatt - ha én vagy a szülaim voltunk a hibásak - százszor is megbünhődtünk már.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen, a tesóm volt az édeskisgyerek. Én meg az okos. És mivel erősebb voltam nála, sokat vertem. és ő sose lehetett a szüleim szemében olyan okos, mint én, mindig, minden tanárnál én voltam a bezzeggyerek.
      pontosan emlékszem az érzésre, milyen volt, amikor megszületett: a kiűzetés a paradicsomból. kiskamaszok voltunk, mire összerázódtunk, de azóta is élvezzük egymás társaságát (a tesóm nagyon szellemes, vicces figura, és sokkal empatikusabb, mint én). és bármikor összezárunk, ha kell.

      Törlés
  24. Nalunk en vagyok a harmadik, a vakarcs, a maradek :) Jo nekem, mert ket olyan testverem van, akik bar meroben kulonboznek egymastol, es sokban tolem is, megis egyertelmu, megkerdojelezhetetlen, h egy verbol valok vagyunk mindharman, (Heni, igen, a dzsungel konyvere gondolok, kedvencemre:)) Melegszivu, nagyon kedves, teljes mertekben megbizhato emberek, fergeteges humorral megaldva. Egesz kicsi kolyok koromtol kezdve rem buszke voltam es vagyok, de most komolyan, en sehol se vagyok hozzuk kepest.
    A noveremmel barmikor kepesek vagyunk a tehenbol a borjut kibeszelni, szinte mindenen tudunk mulatni, ugyanakkor amikor a vilagom epp omlott ossze, nem volt kerdes, h kit hivjak fel, es a legjobb az volt, h fel se kellett hivnom, mert hivott o, tartotta bennem a lelket heteken at, es ezert olyan halas vagyok, sose tudom igazan megkoszonni. Nyilvan o is barmikor szamithat ram. A batyam egy kulon tortenet, de a lenyeg, h igen, az ejszaka kozepen is felhivhatnam, es ott lenne nekem. Eleg nyomorusagos gyerekkorunk volt bizonyos ertekemben, es ez is egy kapocs koztunk.
    Eletem legfobb ajandekanak tartom, h vannak testvereim.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez tényleg nagyon harmonikusnak tűnik, ilyennek kellene lennie minden testvérkapcsolatnak. Z. is nagyon szorosan kötődik a húgához (Anne), MINDEN nap telefonálnak egymásnak. MOndjuk azért a nőért én is tűzbe mennék :))

      Törlés
    2. Az is igaz, h a regi serelmek felemlegetese fel sem merul. Megmondom oszinten, es sajnos nagyon kritikus tudok amugy lenni, de az egvilagon semmilyen serelemre nem emlekszem pl a noveremmel kapcsolatban, egyszeruen vigyazott ram, nem uvoltotte le soha a fejem, igaz, nem is az a tipus. A batyam azert neha kiosztott, de a tiszteletlenseg akkor sem volt jellemzo ram, maximum az egom serult, a lelkem nem, es ez igy teljesen rendben van, belefer, mert az egom tul nagy volt eleve, bar az ove se kicsi azert.
      Elfelejtettem egy fontos dolgot, a noverem lanyai a kedvenceim, egyikuk keresztleanyom, es nagyon szeretem oket. A keresztlanyom kerdezte tolem par eve, h ha lesz sajat gyerekem, akkor ot kevesbe fogom-e majd szeretni, de momdtam neki, h ez teljesseggel kizart es elkepzelhetetlen.

      Törlés
  25. érdekes meglátás! annyifélék vagyunk ahány emberrel kapcsolatban...

    VálaszTörlés
  26. En masodik gyerek vagyok, es hateves koromtol kulon nevelkedtunk. A tesom mindig ugy gondolkodott rolam - nyiltan kimondva -, mint te Tamko a tiedrol. Az o szemeben mindig is eretlen, felelotlen, lusta, leszarom, rendetlen etc. ember voltam, mig o felelossegteljes, ambiciozus, rendszereto, pontos, lelkiismeretes, amit egy ido utan annyira megelegeltem (tekintve, hogy rohadtul nem volt igaz, egyszeru kognitiv torzitasok alltak mogotte), hogy feladtam minden probalkozast arra nezve, hogy megfeleljek neki. Gyerekkent rettentoen vagytam ra, hogy az en nagy testverem szeressen, figyeljen ram, tamogasson.
    Aztan az tortent, hogy nehany honappal ezelott egy orvosi missziobol hazaerve sulyosan depresszios lett, tonkrement a hazassaga, szucicid kesztetesei voltak, mikozben a ferje egyedul hagyta a lakasban, en pedig szo nelkul kocsiba ultem a ferjemmel este 8-kor, a negy es egyeves gyerekeimet a nagyszulokre hagyva, 24 ora alatt megallas nelkul levezettunk 2000 kilometert, betettuk az autoba az agybol felkelni keptelen, csontta fogyott noveremet, hazahoztuk, es azota nalunk lakik, megjartam vele tobb pszichiatriat, terapeutat, vegigcsinaltam feltucat panikrohamot, atbeszeltuk, mit tegyek, ha megsem lennek epp mellette, mikor ugy erzi, atvagja a combtovenel levo nagy arteriat, es csak beszelgetunk, beszelgetunk, beszelgetunk... O pedig rajott, mekkora hibat kovetett el, hogy az egyetlen embert, aki igazan meg tudta volna erteni ot (a kozos csaladban elszenvedett abuzusok miatt), teljesen kizarta az eletebol, mert az a valaki mashogy dolgozta fel a serelmeket es mas megkuzdesi mechanizmusokat alakitott ki, mint o.
    Tudom, hogy a mi esetunk nagyon ritka, de jol mutatja, hogy igazi krizishelyzetben mutatkozik meg, mennyire szamithat egymasra ket testver vagy sem.

    VálaszTörlés