2018. június 14., csütörtök

Az idő, az ő múlása, meg az öregedés (századjára)

Fordítva nosztalgiázom: nem a múltbéli dolgok után vágyakozom, hanem az jár a fejemben, hogy mennyire fog hiányozni ez a mostani időszak. Most sok szempontból egyszerűen tökéletes az élet, gondolok itt pl. a munkára, az egészségre, de főleg persze arra, hogy naponta többször hozzámbújik egy ruganyos kisfiútest, elhalmoz puszikkal, ajándékokkal és olyan, de olyan aranyosan dumál, hogy alig győzöm megjegyezni és este fölírni. Persze mit sem ér a fölírás, mert hozzá kell képzelni a nagy barna szemeket, a göndör hajat, a komoly kis arcocskát, amit éppen magyaráz, vagy a színpadias gesztusokat, amikor bohóckodik. Látni, ahogy ügyesedik, fejlődik, okosodik – te jó ég, ez valami fantasztikus. És este, miután elaludt, bemenni hozzá, és összepuszilgatni a kis hörcsögpofiját, beleszagolni az izzadt fejébe, gyönyörködni benne, ahogy komolyan és békésen alszik: ez annyira megindító, érzelmileg annyira felkavaró, hogy másodszorra-harmadszorra már be sem megyek, csak elhaladok a szobája előtt; néha egyszerűen túl sok ez az embert megrohanó tömeges gyöngédség és ellágyulás. Nem fér el bennem ennyi boldogság!

Z. húgának van egy tök aranyos fényképe a három legnagyobb gyerekéről: a kislány jobbról-balról átkarolja a két ikerkisfiút (=két tojást). Többször is hallottam már Anne-t, hogy mit nem adna azért, ha visszamehetne az időben, és még egyszer megölelhetné a pici gyerekeit. Teljesen megértem; én is félve gondolok arra az időre, amikor már ciki lesz Boninak, ha elkísérem az iskolába. Vagy amikor hosszú szörös lába lesz, mély hangja, és fölfelé kell majd ránéznem. Ezért minden percet úgy élek meg, ahogy azok a Buddha jógik tanácsolják: ajándéknak. Kihasználom az időt. Raktározok. Nap mint nap felejthetetlen emlékekeket tartalékolok el, amelyek majd végigkísérnek az életemen. Ja, már a felét leéltem... szóval akkor az életem másik felén.

Kezdek máshogy tekinteni az idő múlására; Boni most 4,5 éves múlt, és gyakran annak örülök, hogy ezt is megérhettem. Ha a következő másfél évben nem üt be semmifée ménkü, akkor asszem sikerült egy szilárd és biztos gyerekkori bázist megterentenünk a számára. Múltkor mutattott valaki egy fotót a két éves unokájáról, amint a vigyorgó kisfiú az apja cipőjében áll. Jonatánról is kaptam nemrég ilyen képeket, hatalmas cipőkben bukdácsol. És annyira örülök, hogy ez nekem is megadatott: hogy az én telefonomban is vannak olyan képek két-három évvel ezelőttről, amikor Boni büszkén feszít a tornacipőmben. Úgy látszik, minden családnak megvannak ezek a fényképei, történetei mendemondái; mindenhol nagyjából ugyanaz játszódik le, nincs ebben semmi extra. Mégis, elmondhatatlanul hálás vagyok ennek a megbízható, hétköznapi boldogságnak. Volt idő, hogy azt hittem: soha nem dekorálják majd ki az irodámat ákombákom gyerekrajzok. Most még annak is örülök, amikor bizonyos helyeken úgy kell bemutatkoznom: Jó napot kívánok, én vagyok Bonhomme anyukája.

Aztán, mivel ez egy ilyen pozitív hangvételű poszt – de milyen is legyen, az évnek ebben a legjobb szakaszában, a tavaszi szüneten túl, de még a nyári vakáción innen, amikor még a nap is 22 óráig süt, legszívesebben még a kollégáimat is megölelném, és elmondanám nekik, hogy annyira jó, hogy veletek dolgozhatok – szóval néha beleképzelem magam a botanikus kert padjain üldögélő megkopott, szelíd öreg nénik helyébe, akiket a közeli idősek otthonából hoznak ki napozni és akik integetni szoktak az arra járó/bicikliző/rollerező gyerekeknek. Gyakran elfog azért még a félelem, hogy te jó ég, egyszer majd én fogok a padon ülni elgyötörten, esetleg magányosan, messziről nézve a cuki gyerekeket. Nem tudom magam odaképzelni. Miről fogunk beszélgetni?

De rájöttem, hogy én nem azokkal a nénikkel fogok egy padon ülni!! Én a húgommal, meg Petra barátnőmmel, meg az itt jelenlévő bloggerek egy részével lépek majd a hajlott korú dámák sorába! Nekünk meglesznek a közös beszédtémáink, cinkos összekacsintásaink, hasonló ismereteink, élményeink! Nem tudom, majd visszük a fotókat a gyerekeinkről, amint azok kétévesen felnőtt cipőt vettek föl, nekünk is ott fog virítani a Converse a reumás lábunkon, és mondogatjuk, hogy emlékszel, amikor még telefonnal fényképeztünk? és minden nap föl kellett tölteni, mert különben lemerült? Haha, micsoda idők voltak azok!

18 megjegyzés:

  1. Azt kivanom h legyen ugy, ahogy az utolso bekezdesedben irtad! Mondjuk az en labamon csinos cipo legyen inkabb converse helyett! 😂 En is minden nap gondolok erre, h most van a legjobb korszak. A kicsi 6 eves es imadnivalo. A nagy mar 7 es fel, es nala mar sajnos lehet tapasztalni a kulvilag hatasat, es a kiskamaszodas tuneteit. Ugyhogy meg ugy szamolom, meg egy evig fog tartani nalunk ez a szuperkorszak, ezert en is igyekszem minden nap torteneseit elraktarozni.

    VálaszTörlés
  2. ÓÓ, de ilyen korán? Én ismerek cuki 10 éves kisfiúkat is, de azt tudtam, hogy a lányok előbb kamaszodnak. Az olyan kiábrándító, amikor elkezdenek iPhone-ra gyűjteni :((((

    VálaszTörlés
  3. Na, akkor az enyémek még nem kiábrándítóak :D semmire sem gyűjtenek, nemhogy telefonra

    VálaszTörlés
  4. Huuu ez nagyon jo kis iras lett.

    VálaszTörlés
  5. Kisfiu mindketto :). Ugy ertem h az iskola miatt mar olyan kotelezettsegei vannak a nagynak, h alig marad ido a jatekra es a gyerekes dolgokra. A suliban mar klikkesedes van, menoznek stb. Bonyolult itt leirni, de a lenyeg, mar nem olyan felhotlen az elet mint az oviban, es mar sok mindent megert es kikovetkeztet, nincs annyi aranykopes meg bujas se sajna, max este lefekveskor meg.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaaa, igy mar ertem. Klikkesedes, miegymas, hat igen. (Emlekeztem, h ket fiad van, akik raadasul jó evők :)))

      Törlés
    2. Az enyémek nagyon bújós elsősök, szerintem gyereke válogatja...

      Törlés
  6. ó, én is ilyen hajlott korú dáma, vagy inkább virgonc öregasszony akarok lenni. A múltkor láttunk egy galambősz párt kajakozni a Dunán, mondtam is a férjemnek (miután odaeveztem mellé), hogy mi is ilyenek leszünk! És uszodába is el fogok járni.
    Egyébként igen, raktározd, írd föl, olyan hamar elmegy ez az idő - hiába vannak képeink persze tonnaszám, de hiába jó a memóriám, én már nemigen emlékszem, milyen volt, amikor M. oviba járt. És persze már nagy (felfele kell néznem erősen), de nagyon élvezem a társaságát, rém jó humora van, egyszerűen szórakoztató vele lenni. És nagyon jó érzés büszkének lenni rá.

    VálaszTörlés
  7. Bv, en sem emlekszem mar, milyen volt Boni babának ;((((( rettenetes :(((( milyen lehetett regen, amikor fenykepeik sem voltak az embereknek, nemhogy videó!!

    VálaszTörlés
  8. Nekem van egy titkos vágyam/reményem: minden gyerekes korszakra azt mondom, hogy ez a legjobb (kivéve az első évet, az első 6 hónap különösen horror volt). Mikor elkezdtek járni, ahogy beszélni tanultak, mikor 2-3 évesen cukiskodtak, aztán ahogy egyre jobb dolgokat mondtak, ahogy önállósodnak, ahogy baromi jó megfigyelőképességük van, ahogy a poharat fogják...
    Szóval a reményem az, hogy minden korszakra azt mondom majd, hogy ez a legjobb :). Most éppen azért a legjobb, mert baromi cukin elemzik a világot, meg az, hogy összenőttek és sokat, jó kedvvel játszanak együtt. Hogy kézenfogva sétálnak, hogy segítik egymást. Hogy a mellem dagad a büszkeségtől mikor a játszótéren 3-4 méteres kisházakra másznak fel/ugranak le és tök ügyesek.

    VálaszTörlés
  9. EDDIG én is mindig azt mondtam, hogy ez a legjobb időszak :)))
    De attól kicsit tartok, hogy milyen lesz az, amikor nem lesz ennyi fizikai kontaktus közöttünk (ölelés, puszi, kézenfogva menni valahová, simogatás, nyakamat el nem engedés..)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem nagy vizválasztó volt, amikortól nem tudtam fölvenni. (11 eves, ötödikes, ès mèg mindig az a legjobb korszak, ami éppen van)
      Itt nem gyüjtenek az Iphonra, hanem _megkapják_, föleg 3.ban, arra a vallàsos felavatàsra, mittomén, elsöáldozàs?? (Már aki :)

      Törlés
    2. Az unokaocsem 14 most megy gimnaziumba es meg most is latom ot neha odabujni a szulokhoz, ad nekik puszit vagy olelest. Most mar kamaszosan kicsit suta az egesz de szivbol jovo. Es (ami lehet sokak szamara fura) ha a helyzet epp megkivanja (vedelmezes szuksegessege forog fenn) meg mindig kezen fogja a 12 eves hugat es ugy setalnak.

      Törlés
  10. Ez biztos egyéni, nekem is nagyon fontos a fizikai kontaktus. Az első bekezdésed olvasásakor arra gondoltam mennyivel jobb nekem mert én együtt alszom a kislányommal így egész éjjel hallgathatom a szuszogását, stb.
    És még az, hogy én emlékszem volt olyan hogy gyerekkoromban elővettem Anyukámnak valami ruháját hogy kicsit szagolgassam, ma meg a kislányom ruháit szagolgatom sokszor.
    És tuti hogy Anyukám sosem szagolgatta a ruháimat és valszeg a gyerekem sem fogja az enyéimet szagolgatni.
    Szerintem ezek egyéni dolgok. A tesómat pl szinte meg sem lehetett soha ölelni mert nem olyan típus.

    VálaszTörlés
  11. Énis szoktam a pizsamáját szagolgatni :) meg a büdös lábát, mert az olyan jó illatos :)))

    Tényleg, a cipelés vízválasztó. Még tavaly is volt, hogy kézben vittem többszáz métereken (apja tovább), most már alig 10 métert tudok vele megtenni :(( azért még gyakran veszem föl, gyakran ugrik a nyakamba, de nem lehet hurcolni...

    VálaszTörlés
  12. az is iszonyu jo elmeny, amikor - miutan a cipeles orome mar nem adatik meg - a gyerek egyszerre szellemileg lesz partner, és szellemes, szórakoztató a társasága, ujra es ujra bizonyitekat adja, hogy remek a humora stb. (hozzam oda szokott bujni a nagy lakli fiam, es simogatom azt a gyonyoru hajat...)

    VálaszTörlés
  13. Én ezen sírok..:-( jó amiket írsz, csak borzasztó érzékeny vagyok az ilyesmire :-) elképzelem őker 20 évesen, én akkor leszek 50...

    VálaszTörlés