Jelenetek egy házasságból

A férjem kiöntött egy üveg paradicsomszószt az imádott, gyönyörű bézs konyhai cementjárólapomra, amit még tíz éve, amikor itt még nem volt divat, egy francia cégen keresztül Spanyolországból rendeltem. Évekig samponnal (!) mostam, políroztam, dédelgettem, iszonyú kényes, nemhiába találtak föl azóta sokkal felhasználóbarát anyagokat. A paradicsomszószt szinte azonnal felitta, elnyelte, hiába töröltem föl nagy szentségelések közepette azonnal.

A férjem borzalmasan sajnálta a dolgot, nem szokása bármit is tönkretenni, főleg nem egy ilyen szent cementjárólapot, aminek a történetére (és árára) még ő is jól emlékszik. Bennem reflexszerűen, ösztönből felment a pumpa: hogy lehetett ilyen béna? Ő rögtön felajánlotta, hogy kicseréli, kifizeti, elintézi, de azt is hozzátette, hogy nyilván ha bezártam volna a sampon flakonját, miután megszagoltam, akkor most nem folyott volna ki a bevásárlózacskóba, nem kenődött volna rá a paradicsomszószos üvegre, és neki nem csúszott volna ki a kezéből a samponnal síkosított bolognaiszószos üveg, miközben pakolta ki a zacskó tartalmát.

Én nem is amiatt a két tenyérnyi folt miatt paprikázódtam föl (egy pesti bérház konyhájában nem is olyan kirívó, sőt, inkább autentikus, és én sem kenegetem már azt a járólapot olyan nagy gonddal), hanem hogy már megint ki tudta magyarázni magát!! Érvelése logikus, hibátlan. Az egyenlet levezetve: én vagyok a hibás. Puffogva vettem elő a felmosóvödröt és álltam neki a takarításnak.

De Z. csak további olajakat öntött a tűzre: először is hússzor elmondta (utálom, amikor ismétli magát) hogy a folt biztos nem fog eltűnni (utálom a vészmadarakat) és hogy inkább valami speciális tisztítószerrel kellene próbálkozni (utálom amikor én dolgozom, ő meg osztja az észt) (ja, amúgy szeretem a férjem).

Annyira bántotta az ügy, hogy már komolyan megsajnáltam. Csak éppen olyan mérges voltam, hogy nem tudtam neki megbocsátani. A folt meg tényleg ott maradt, pedig már Cif-fel is nekiestem, dörzsöltem. Z. közben a húgát hívta, majd egy haverját hívta, hátha tudnak valami megoldást. Utána nekiültünk vacsorázni, de Z-nek még az étvágya is elment a nagy bánatában. Én viszont durcásan ettem az üres tėsztát: hah! Hát persze, még ez is az én hibám! Nem neki kellett volna jobban vigyáznia? És mi az, hogy Anne jobban tudja, mivel kellene lemosnom? Hát jobban ért ő a cementhez?! - füstölögtem. És miért ismételgeti folyton, hogy ne legyek megsértődve?? Nem vagyok megsértődve, csak éppen szótlanul ülök és elnézek a feje felett, amikor kérdez. Jogom van hozzá. Ez nem megsértődés. De ha mégegyszer megkérdezi, hogy meg vagyok-e sértődve, kimegyek. - határoztam el. Mindig ez van: ő nem hibázik, de mindent jobban tud. Egy senki vagyok. - vontam le a konklúziót, rettentően sajnálva becses személyemet.

Mire végeztünk a vacsorával, fölszáradt a konyhakő... és eltűnt a folt.