Vermet ástam a férjemnek. Na ki esett bele?

Amikor nálunk eltűnik valami, akkor a következő forgatókönyvet játszuk el rendszeresen: Z. (mert általában az ő kulcsa/szemüvege/stb. tűnik el) kétségbeesve közli, hogy segítsek neki megtalálni a céltárgyat. Én ingerülten és foghegyről válaszolok, hogy nincs időm, és különben is, keresse jobban. Z. egykedvűen és lomhán benéz pár fiókba, benyit pár helyiségbe, siránkozik, hogy nincs meg, segítsek. Ha még este sem kerül elő a dolog, akkor 1) a férjem kijelenti, hogy ez már soha többet nem lesz meg, mert biztos Boni dugta el valahová, emlékezzek csak a telefonra és a babaőrre (tény, hogy a babaőr csak költözködéskor került elő, a két vezetékes telefon helyett pedig újat kellett vennünk) és 2) én pedig tisztára felvillanyozódom, hogy micsoda izgi feladat, meg kell találni egy tárgyat, de úgy, hogy lövésünk sincs, hol lehet a lakásban!

Ekkortól teljes egyetértésben keressük azt a valamit. Átbeszéljük, hogy ki hol látta utoljára, melyek a lehetséges helyek, hol vannak Boni titkos fiókjai. Eljátszuk, hogy ki mit csinált a rejtélyes eltűnés után. Aztán, mivel látjuk, hogy így nem megy, felosztjuk a helyszíneket: én keresem a fürdőszobában, a férjem a szobákban. Másodszorra is benézünk oda, ahová az első körben csak ímmel-ámmal kukkantottunk be. Aztán elkerülhetetlenüln bekövetkezik, hogy valamelyikünk gumikesztűben és fintorogva átválogatja a szemetes tartalmát. Rendszerint a folyamat valamelyik pontján az elveszett cuccot megtaláljuk vagy magától előkerül, és azt is kijelenthetem, hogy az esetek nagyon nagy százalékában nem Boni a ludas.

Most a vakáció alatt a férjem iPadja tűnt el. Szőrén-szálán! Eljutottunk a legutolsó fázisig, és egyszerűen fogalmunk sem volt, hol keressük tovább. Anne-ék kétszintes házában voltunk, és csak a felső szint (konyha-nappali) jöhetett szóba, mert Bonit egyedül nem engedtük le a lépcsőn a szobákba, de ennek ellenére én lent is kerestem, nem bízom én meg a férjemben! Egy szellős, minimalistán berendezett házról van szó, alig volt hol keresgélni. A végén kínunkban már olyan helyeken is néztük, ahová egy iPad be sem fér. Hűtő, konyhaszekrények, könyvespolc, játéktartók... minden sorra került. Őrület!

Leültünk a konyhába, és az én örök optimista férjem újra kijelentette, hogy szerinte ez már soha nem lesz meg. Én derűsebb voltam, szerintem ha Anne-ék költözködnek, akkor biztosan elő fog kerülni, évek, évtizedek múlva. Újra meginterjúvoltuk Bonit, aki nagy zsiványan csak annyit mondott arra a kérdésre, hogy hová tette a táblagépet: Valahova! Mais je ne l'ai pas mis à la poubelle! (De nem dobtam ki a kukába!)

Ekkor gyulladt ki az isteni szikra az agyamban: minden eltűnt dolgot ott kell keresni, ahol a legutoljára láttuk. Az iPad legutolsó ismert tartózkodási helye a fotel karfája mellett volt. És ha nem is tűnt el? – világosodtam meg. Odamentem a fotelhoz, jól beletúrtam jobbról-balról a karfa és az ülőrész közé... semmi. Még egszer elvégeztem ugyanezt a műveletet, és... hopp! Hangot hallottam, egy csattanást, amely leginkább arra hasonlított, amikor egy iPad a földre esik (van benne tapasztalatom..), és hátul tényleg leesett a férjem iPadja.

Hát mit mondjak, jó mérges lettem. Másfél órát töltöttünk a keresésével, és mint kiderült, el sem veszett! Kicsit ezért föl akartam bosszantani a férjemet, aki a konyhában az iPhone-ján épp olyan alkalmazásokat nézegetett, amivel lokalizálni lehetett volna a táblagépet. Leültem mellé az iPadjával, mondanom sem kell, észre sem vette. Kuncogva írtam neki egy üzenetet: Hahó, én vagyok az eltűnt iPad! 

Azt a boldog mosolyt, ami Z. arcára kiült! Ide nézz, lehet, hogy sikerülni fog – fordult felém, de sajna én majd felrobbantam a röhögéstől. Még öt üzit küldtem el neki a beszorult és beékelődött iPad nevében, mire rájött, hogy arról írok épp. Ezután persze szerette volna tudni, hol volt, én pedig, szintén a bosszantási hadművelet részeként, nem árultam el neki. Csak annyit mondtam, hogy tuti nem Boni a hibás, hanem saját maga. És ha szeretne nem kiváncsiságban elhalálozni, sürgősen ajánljon fel valamit nekem az iPad keresésével töltött elmúlt másfél óra kompenzálásaként – fejeztem be a mondandómat sátáni kacajjal kísérve.

És tudjátok mit mondott? Ahelyett, hogy könyörgött volna, hogy áruljam el (=ahogy én tettem volna), azt állította, hogy nem is érdekli, majd fapofával tette a dolgát. Még NEKEM kellett rimánkodnom neki, hogy elmondhassam! Napokig! Majd megevett a fene (és a közléskényszer).