Egy üdítő tulajdonság

Az én Dóri unokatesóm és a férjem Didier barátja, jóllehet hírből sem ismerik egymást, több szempontból elképesztően hasonlítanak egymásra. Egyrészt, mindketten iszonyúan megbízhatatlanok. Ha Didier azt mondja, hogy jönnek vacsorára holnap, akkor én már nem is készítek semmi különleges kaját: simán lehet, hogy nemcsak, hogy nem jönnek, de nem is telefonál. (Álltam már a konyhában négy embernek készített guályáslevessel és rakott krumplival 19 órakor, miközben ő még csak a telefont sem vette fel, hogy megkérdezzük: most jönnek vagy sem? (sem))

Dórit pedig már többször is a saját fülemmel halottam olyan családi történetet elmesélni, ami nemes egyszerűséggel egyáltalán nem úgy történt meg. Ő már nem emlékezett rá, hogy az esetnél én (vagy a húgom vagy a mamám) is ott voltunk, tehát jól tudjuk, hogy amit mesél, az szemenszedett hazugság nem igaz.

Mindezek ellenére imádom midkettejüket! Van egy olyan varázserejű tulajdonságuk, amellyel mindezt felülírják, semlegesítik és elfeledtetik, és én magam, aki pedig annyira bálványozom a becsületességet és a megbízhatóságot, szóval én magam keresem a társaságukat és sajnálkozva veszem tudomásul, ha nem tudunk találkozni. (OK, a sivatagot nem szelném át velük úgy, hogy náluk van a kulacs.)

Ugyanis mindketten bámulatosan szórakoztatóak. Didier-t például olyan jókedvű tréfamesternek kell elképzelni, mint az Igazából szerelemben a minisztert (Hugh Grant): mindenre van egy frappáns válasza. Fogalmam sincs, hogyan csinálja! Olyan poénokat gyárt, amelyeken én fél napokat gondolkodhaték – és ő ezt csípőből teszi, mintegy válaszképpen. Vele az ember folyamatosan dől a röhögéstől. Mindenre van egy csattanós története, egy kedélyes anekdotája, amelyet mindig a megfelelő pillanatban vesz elő. Hanyagul zsebre vágja ő nemcsak a haverjának (Z.) kételkedő feleségét is (engem), de a gyorshajtásért megállító rendőrt, meg a polgármesteri hivatalokban üldögélő adminisztrátorokat is.

Dóri pedig zseniális elbeszélő. Kit érdekel, hogy mindegyik történetben bolhából lett csinálva elefánt, plusz kitalált motívumok kerültek mellé, amikor olyan hatásosan, olyan kifejezően, akkora szókinccsel (észtveszejtő) meséli el, hogy az ember csak hátradől, és tátott szájjal hallgatja? Az ő elmesélésében egy hétköznapi nagymamából és egy közönséges faluból mesebeli családi legenda varázsolódik, szabómagdai és esterházys narrációját színpadias elemek tarkítják. Dóri valóságos színésznő: minden történés eleget tesz a legszigorúbb dramaturgiai szabályoknak, a szemünk előtt játszódnak le nagy eposzi figurák súlyos drámái vagy abszurd hősök színes kis vígjátékai.

Didier komolyan meg van róla győződve, hogy ő a megbízhatóság mintaképe. Dóri pedig szentül hiszi, hogy amit elmesél, az... mind igaz!