Hogyan vesztem össze a férjemmel? Aztán hogyan békültünk ki? (És mire volt jó az egész?)

Eleve úgy kezdődött, hogy egész héten mondogatta, hogy neki nincs kedve szombaton N-ba utazni vonattal. Pedig én olyan jól elterveztem, hogy végre valahová nem kocsival megyünk, nincs piros lámpa, nincs parkolóhely-vadászat. Kinéztem N-ban egy szuper éttermet, a mamám (aki itt van két hétre) is örült, hogy elmegyünk városnézni, Boni meg majd kibújt a bőréből, hogy életében először vonatozhat. De Z. még szombat reggel is csak morgott, hogy ő inkább itthon maradna, meg hogy mire jó ez az egész, bennem meg ment föl a pumpa, hogy akkor miért nem marad otthon? Meg mi ez az otthonülő stílus újjabban, anno bejártuk fél Franciaországot, most meg nem akar elmenni a szomszédos városig sem?

De igazából az étterem előtt vesztünk össze, Z. ugyanis kijelentette, hogy ez egy túl drága és puccos hely, neki nincs kedve. A mamám és Boni egyszerre kérdezgették, hogy most mi van (a mamám nem beszél franciául, Boni meg mostanában bárki mond valamit, mindig tőlem kérdezi, hogy mit mondott?), én meg jó hangosan és rosszmájúan magyaráztam, hogy túl sokba kerül, nem keresünk elég jól. Most majd megyünk valami csóró étterembe, amit ki tudunk fizetni. Puffogtam, duzzogtam, ahogy egy igazi elkényeztetett királykisasszonyhoz illik. Mentségemre legyen mondva, hogy két hete terveztem ezt az éttermet, és mióta Boni megszületett, alig járunk. És jól tudom, hogy ha Z-re bízom az étteremválasztást, akkor az történik, hogy egyik helyről gyalogolunk a másikig, mert neki egyetlen étterem sem eléggé szimpi vagy tiszta.

Úgyhogy foghegyről odavetettem Z-nek, hogy akkor találjon egy másik vendéglőt, nekem most már mindegy. Ő sértődöttem azt mondta, hogy márpedig nem keres éttermet. A mamámnak köszönhető, hogy nem vesztünk halálosan össze, előtte azért meg akartuk őrizni a civilizáltság látszatát...Bár nem tudom, sikerült-e, mert Z. úgy sziszegett az orra alatt nekem szánt sértésekkel, hogy az biztos hallatszódott. Megálltunk egy másik étterem előtt. Z. kérdezte, jó lesz-e, én vonogattam a vállam megvetően, hogy nekem aztán mindegy. Z. is megmakacsolta magát, hogy ő nem választ éttermet.

Álltunk dühösen egy darabig, akkor Z. elvette tőlem a vonatjegyét, hogy inkább hazamegy, a mamám azt javsolta félénken, hogy akkor mindannyian menyünk haza, amire én is hajlottam volna, csak éppen Boni skandálta ritmusosan, hogy Étterembe akarok menni! Hol az étterem?! Tésztát akarok enni!! Úgyhogy nem tudom miképpen, de elkeveredtünk a főtérhez és valahogy bementünk egy sarki étterembe. Én fújjolva, hogy ez biztos valami béna turistacsalogató lesz, de magamban titkon örülve, hogy ez is jó drága. Komolyan ilyen kárörvendő p*csa voltam.

Viszont képzeljétek, rég ettem ilyen istenien, mint ott. A borjúhús omlós volt, a zöldségek roppanósak, a desszert meg mennyei volt. Mint utólag megtudtam, a férjem ebédje is nagyon finom volt, ő is azt állította, hogy évek óta nem evett ilyen jól. Kár, hogy egymásra sem néztünk mérgünkben, és amikor Boni miatt mégis beszélnünk kellett, csak oda-odavakkantottunk egymásnak. Tög gáz. Még cikibb, hogy a mamám szegény a legolcsóbb fogást választotta, aminek a felét Boninak adta, mert neki pont arra volt gusztusa, desszertet meg nem is kért. Az egész olyan szar volt, annyira mérges voltam Z-re, magamra, annyira irigyeltem a körülüttünk ülőket, hogy rettenetes. Ott voltam abban a városban, ahová egy hete el szerettem volna menni, egy tök jó étteremben ebédeltem, a férjemmel, a cuki kisfiammal és a saját édesanyámmal, és az én sértődős meg gúnyolódós természetemmel mindent elcsesztem. Pont egy tükör volt a bal oldalaom, amikor néha odapillantottam, egy undorító, öregedő, sértődött tyúkot láttam, aki a tizedét sem érdemli meg mindannak, amit az élteben kapott.

Aztán kimentünk a főtérre, ahol egy gyönyörűen befagyott szökőkút előtt csináltam pár fotót Boniról, a mamámról és Z-ről. Pont olyan fény esett, hogy szuperek lettek a fényképek, én meg arra gondoltam, hogy tök mindegy, mert úgyis emlékszni fogok rá, hogy mennyire rossz kedünk volt. Ezek után találtunk egy szép parkot, benne egy jól felszerelt játszótérrel meg körhintával, ahol Boni legalább egy óráig jástszott, pedig mostanában alig akar kimenni a lakásból. Minden olyan tökéletesen alakult, mintha csak a sors üzenne ezzel: látod, lehetett volna ez egy remek nap is, ha kicsit elnézőbb vagy az elején, és nem rontod el. Egyre nagyobb bolondságnak tűnt, hogy mi itt durcásan nem szólunk egymáshoz, úgyhogy egyszer csak odafordultam Z-hez: Kibékülünk? És röhögtem. Utána még megetettünk a pávákat, majd indultunk vissza a pályaudvarra, mintha mi sem történt volna. Amikor hazaértünk, a vacsora épp megfőtt (a lassúfűzőben), és még egy filmet is elkezdtünk nézni este.

Én nem tudom, hogy lehetek ennyire béna. Olyan sok minden, buszbaleset, halálos betegségek, munkanélküliség stb. sújthat egy családot, akkora mázlink van, hogy nekünk csupa jó jutott, erre saját magam rontok el egy közös napot? Amikor ráadásul az élet ilyen rövid??