2016. október 13., csütörtök

VALÓDI kedvcsináló gyerekezéshez

Példa:

Bonikám kapott egy nagy, sötét, piros keretes napszemüveget valamelyik boltban. Abban jött haza, fülig ért a szája. Még aznap sokat játszott vele, próbálgatta, bohóckodott. Utána valahol eltűnt a szemüveg a játékai között, napokkal később találtam meg. Föltettem az orromra és odamentem az autóival molyoló gyerekhez, megkérdeztem tőle, hogy Bonikám, nem láttad valahol a napszemüveget?

Azt a röhögést! Azt a vidám rötyögésbe torkolló gurgulázó hahozázást!! Még a kis feje is tiszta piros lett, és csak mutogatott rám. Ott, ott!! – szólt, amikor végre szóhoz jutott. Úgy csináltam, mintha nem látnám, néztem jobbra, néztem balra: hol? – kérdezgettem. Újra felcsattant a hatalmas röhögés, még jobban hadonászott, mutogatott: OTT! OTT! – kiabálta. Nagy műcsodálkozások közepette „megtaláltam” végre a szemüveget, de alighogy levettem, Bonikám utasított: Még egyszer, még egyszer!

Kétszer-háromszor eljátszottuk még; a hatás mindig ugyanaz volt. A végén már ugrált és tapsolt örömében. És ilyen szitukból van napi tíz-tizenöt! Őszintén kérdezem, mi lehet annál jobb a világon, mint egy három éves gyerek anyukájának lenni; minden napot és minden órát úgy élek meg, hogy ezek az életem legjobb napjai és órái.

Egy három éves gyerek érdeklődési köre kb. mindenre kiterjed és tőlünk várja a magyarázatot a világ működésére, nekünk teszi föl a fontos kérdéseit. Az ember ilyenkor egyébként rádöbben, hogy semmi sem evidens. Honnan tudná például, hogy az óvónéni nem az óvódában lakik és hogy a mesekönyvei több példányban léteznek? Frissítő mindenre új szemmel nézni: az állatokra, az éjszakára, az őszre, egy darab papírra, a családtagokra akár... Aztán pedig egy kisgyereket olyan egyszerűen boldoggá lehet tenni: csak le kell ülni vele játszani! Jó, nem mondom, hogy könnyű dolog autókat tologatni órákon át (nem könnyű), de akkora örömet lehet vele szerezni neki. Néha úgy érzem magam mint egy istenség: az apjával együtt mi vagyunk a sztár, a középpont, a hatalom: mi osztjuk a jót (játszás, édesség, puszik) és a rosszat (büntetés, szidás, zöldség-gyümölcs) mi vagyunk a fő információforrások, a védelmezők, akikhez oda lehet bújni és akiknek a puszijaitól varászütésszerűen elmúlnak a bibik, és a cinkosok is, akiknek el lehet mondani, hogy cináltam butasák – még nem jött rá, hogy nem kerül helyzetelőnybe (sőt) ha nekünk büszkélkedik el azzal, hogy milyen butaságot csinált épp.

Mindent imádok ebben az életkorban: a szanaszét hagyott mesekönyveket, az étkezőasztalon sorbaállított autókat, a kis harisnyás lábikókat, azt, hogy fektetéskor millió puszit kell neki adni, hogy ébredés után a kis elefántjával, kócosan jelenik meg a küszöbön, azt, hogy az utcán randon kislányok ismernek meg és mondják az anyjuknak: ott van a Boni anyukája!

Ugyanitt elmondom, hogy nagyon félek a kamaszkortól, amikor már nem lesz neki elég az, hogy szeretjük. Esetleg cikisek is leszünk a haverok előtt. Amikor már valódi problémái lesznek, amit nem tudok majd megoldani (ha egyáltalán beszél majd róluk). Amikor az iPhone-ok fogják boldoggá tenni.

14 megjegyzés:

  1. Elpityeredtem magam :) hiába huszonéves már az enyém, tényleg ez az ovis korszak volt a legeslegszebb.

    VálaszTörlés
  2. Igen, én is ezt érzem, sőt biztos vagyok benne, a legnagyobb dolog a világon: Anyának lenni.
    Az én fiam is lassan 30, de meleg lett a szívem környéke miközben ezt olvastam, és rájuk gondoltam (lányom is, fiam is van) közben.
    Ez a legjobb dolog, és nagyon sajnálom azokat, akik nem élhetik át.
    Ez a legjobb dolog, és nagyon mérges vagyok azokra, akik nem ezt érzik (tönkre téve életeket).

    VálaszTörlés
  3. Tetszett! :)

    Azért még a 7 éves, elsős lányok is rendkívül (ahogy Molly mondja: elviselhetetlenül) cukik.

    VálaszTörlés
  4. Egyébként én el tudom fogadni, ha valaki nem akar gyereket, mert neki ez nyűg, macera, regresszió, uncsi, mittomén. Fura, de vannak nők, akiknek fontosabb a kényelem - és ehhez nincs hozzáfűzni-, vagy kritizálnivalóm, szívük joga, és tök jó, hogy ezt döntést (hogy nem vállalnak gyereket) ma már büntetlenül meg lehet hozni.

    Az más ügy, amikor valakinek már van, de nem érzi át az örömöt, nem lelkes, panaszkodik, sopánkodik - ez tényleg olyan nagyon hihetetlen számomra.

    Aztán vannak olyanok, akik nagyon szeretnék, de nem jön össze :((((

    Bezzeg, még a 12 éves kislányok is lehetnek cukik, pont mostanában nosztalgiáztunk, mert tavaly itt ünnepelte nálunk egy barátnőm kislánya a 12. szülinapját és annyira aranyos volt.

    VálaszTörlés
  5. Szerencsere aranyosak maradnak felnott korukra is.
    :)

    VálaszTörlés
  6. Sírtam ezen a bejegyzesen. Szerintem annyira szomorú hogy valoban az is boldoggá teszi őket hogy ha játszunk veluk es közben nincs idő egesz nap jatszani. Ez nagyon kegyetlen dolog szrintem.
    Es itt egy fenti kommentelohoz szolva igen én vagyok az aki nem ezt érzem én az ilyesmitol is csak elszomorodom pedig tudom ez egy vidám bejegyzés. :-(

    VálaszTörlés
  7. Fellanak irnam ha nem baj
    A hugomra gondoltam abban a mondatban
    Sajnalom ha rosszat irtam

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ja nem, gondoltam hogy te általánosan fogalmaztál, én meg önmagamtól bevallottam hogy mivel nagyon szomorkodós meg melankolikus meg stresszelős vagyok, én egyáltalán nem a legnagyobb boldogságként tekintek az anyaságra hanem a legnagyobb stresszként, a legnagyobb szorongásként, a legnagyobb szomorkodnivalóként, stb...

      Törlés
  8. beza, ez nagyon klassz kor, és az valami mesés, ahogy nyílik a kis értelmük, és dolgozik bennük a tudásszomj, rakják össze a fejecskéjükben amit látnak-hallanak-éreznek... nagyon jó korszak ez!

    VálaszTörlés
  9. Szépet írtál! :-)
    Ne félj a kamaszkortól, abban is vannak jó dolgok (talán egy picit kevesebb DD)

    VálaszTörlés
  10. Most, hogy látom a hetedikeseimet, én már nem félek annyira a kamaszkortól, iszonyú helyesek tudnak lenni a nagyok is, persze az ovis kor az valószínűleg kenterbe veri a többit, az biztos:)

    VálaszTörlés
  11. Képzeljétek, nagyon nagy szerencsénkre úgy vagyunk mi anyák összerakva, hogy mindig azt a korszakot szeretjük a legjobban, amiben benne élnek a gyerekeink. Amióta az enyémek cseperednek, már egyátalán nem vágyom arra,hogy újra 3 évesek legyenek, sőt! Nálunk 7,10,14,17 évesek a gyerekek és imádom a kisiskolás kort, amikor annyira kis izgő- mozgók, érdeklődőek és rém okosak, - pedig, nem is olyan rég, amikor még mindenki 10 év alatti volt nálunk, eléggé nyomasztott ez az időszak:) Szóval Tamko minidg ugyanílyen cukiságos marad Boni is, csak másért:) A kamaszkor pl. nem annyira rémes mint vártam ( eddig) szerencsére.... :)

    VálaszTörlés
  12. Mind masok vagyunk! En ahogy nottek es ertelmesedtek, ugy elveztem oket egyre jobban. Enyeim 9 es 14 es nagyon nagyon vissza kell fogjam magam, hogy ne krealjak legjobb baratnot a lanyombol.( O a 14 eves) Dobaljuk egymasnak a konyveket, egyutt megyunk szinhazba, hasonloak a hobbijaink es az erdeklodesi korunk. Es ugy altalaban szeretunk egymas tarsasagaban lenni.:) A kicsi, aki meg fiu mostanaban ert oda, hogy beert a humora. Olyan okos es imadom a gyors, szaraz riposztjait. Napi haromszor szenne rohogjunk magunkat. En peldaul el nem cserelnem ezt az idoszakot a kisebb korukra. Nekem nagyon nem volt turelmem autokat tologatni, s ettol allandoan lelkiismeretfurdalasban eltem. Olyan jo most onfeledten, termeszetesen elvezni a tarsasagukat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ezt a színházasós-dumálós-könyvcserélős-filmezős időszakot én is várom, pont így képzelem:)

      Törlés