Példák pofátlanságra

Helló! Kérhetnék tőled egy kis apróságot?

- állt az e-mailben, amelyet egy olyan kolléganőm küldött, akit szinte alig ismerek. Egyszer együtt utaztunk haza repülővel, akkor a tranzitban beszélgettünk, de ennek már 10 éve volt. Azóta egyszer kávéztam vele (és többekkel), akkor iPhone és iPad volt a téma. Szóval, mondhatom, hogy szinte idegenről van szó, csak annyit tudok róla, hogy tök jól ért az iDolgokhoz. És mivel sem megszólítást, sem aláírást nem írt az üzenetébe, az volt az első gondolatom: tényleg nekem jött ez az e-mail? (Egyébként simán előfordulhat, hogy be volt bc-ve száz másik balek ember is).

A tárgysorba beírta: kérés-kérdés-szívesség, hangsúlyozva ezzel, hogy noha tényleg semmiségről lenne szó („kis”, „apróság”), de azt biztos szívesen megteszem neki hiszen olyan udvariasan nyomatékosan kéri! Arra gondoltam, hogy biztos segítségre van szüksége franciául, vagy meg szeretné tudni, hogy milyen éttermet ajánlanék neki Brüsszelben, ilyesmi, úgyhogy visszaírtam, hogy persze. Azt kell tudni a történethez, hogy én a munkahelyemtől 60 km-re, a határ túl oldalán lakom, ahol sok minden sokkal olcsóbb. Nos, kiderült, hogy ez a lány én címemre szeretne rendelni magának nemtudommiket a Sephorától. Mert hogy, mint írta, én úgyis mindig itthon vagyok (+szmájliözön).

Jó alaposan elképedtem, először is azért, mert tőlem aztán nem tudja, hogy hol lakom, de azt meg már végképp nem kell, hogy tudja: mit csinálok egész nap. Mert hogy nem a postást várom, az tuti. Illetve de, néha várom, ha én rendelek magamnak valamit, de már az is elég bonyolult, mert gyakran járunk mostanában Bonival dokihoz, meg hosszan alszik délután, akkor nem szeretem, ha csöngetnek. Szóval ha véletlenül nem tudnám átvenni a csomagot, akkor semmi kedvem nem lenne a postán sorban állni egy idegen csaj parfüjéért, csak mert itt nálunk fél áron adják. Ahhoz meg már tényleg nem vagyunk jó viszonyban (pontosabban: semmilyen viszonban nem vagyunk), hogy bevonatkozzak a csomaggal a mh-emre, amikor azt is kétszer meggondolom, hogy egy almát betegyek-e a táskámba!

Én úgy általában tök könnyen mondok nemet bárkinek. Ellentétben LB-vel, aki szintén határ menti ingázó (más városok között), és akinek az a véleménye, hogy nem az ő feladata civilizált emberi magatartásra tanítani embertársait. Így ő bizony kollégái nagy csoportjának hoz-visz dolgokat. Előfordult, hogy húzós bőrönddel ment dolgozni, hogy el tudja vinni a címére rendelt fogyókúrás porokat. Megtörtént, hogy fél órát állt sorba a postán, nem neki szánt csomagért.

Vicces a történetben, hogy pár hónapja tök sok problémám akadt az iPhone-ommal, és én ezekben a dolgokban tök béna vagyok, úgyhogy arra gondoltam, megkérdezem ezt a lányt (aki most ezt a szívességet kérte tőlem). Aztán elvetettem az ötletet, gondolván, hogy de hát alig ismerem - tök nagy pofátlanság lenne ezzel letámadni!

(Érthetetlen az, hogy ennek a csajnak a legjobb barátnője egy csupaszív ember(nek tűnik), a pasija pedig egy kivételesen szimpi fazon(nak látszik). Hová tették ezek a szemüket?!)