Bizalom, túlféltés és nevelés

Mi és Boni az egyik betegségből a másikba esve (középfül-gyulladás, nátha, torokgyulladás, hasmenés, reuma: kinek mi) végülis azt a tanácsot kaptuk a gyerekorvostól, hogy ha tehetjük, egy ideig ne vigyük Bonit bölcsibe. Nagyon rémisztő egy ilyen tanács az orvos szájából, aki eddig mindig azt mondta erre a sok betegségre, hogy ez teljesen normális állapot, most kezdett közösségbe járni, erősödik az immunrendszere. Mindenesetre oda szeretnék egyszerűen csak kilyukadni, hogy a sorozatos megbetegedés az oka, hogy a mamámat elhívtuk két hétre segíteni, mert ezek után ki meri bölcsibe vinni a gyereket?

A második napján sikerült úgy összevesznünk, mint az elmúlt 10 évben soha, és én annyira mérges voltam rá, hogy egy teljes napig nem szóltam hozzá, pedig ez nem az én stílusom. Most már megenyhültem, és ismét élvezem, hogy itt van. Boni imádja, nekünk pedig csomó gondot levesz a vállunkról. Tudok normálisan reggelizni, ruhákat hajtogatni, kezet mosni, amikor valahonnan jövünk haza, ügyintézni és gardróbot kipakolni, sőt, miután megvacsoráztatom és megfürdetem az úrfit, és visszamegyünk a konyhába, az csillog-villog a tisztaságtól, noha normális esetben még csak akkor állok neki összepakolni.

Az történt egyébként, hogy nyomatékosan megkértük a mamámat valamire. Mindjárt elmondom, hogy mi volt az, de egyébként teljesen mindegy, valami, amit mi veszélyesnek ítéltünk meg, ő meg valószínűleg azt gondolta, hogy megint túldramatizáljuk. De megígérte. Én meg elhittem, hogy ha megígérte, akkor nem is teszi meg. És de! Este látom, hogy pont azt teszi, amire pedig nagyon kértük, hogy ne tegye. Hogy bízzak meg benne ezek után? Újból elmondtam, hogy mi az ábra, és figyelmeztettem rá, hogy most épp a saját szavát szegte meg, ami az én világértelmezésemben főbenjáró bűn, pont. De százszor is súlyosabb, amikor a gyerekemről van szó.

És mit látok következő reggel? Megint ugyanazt csinálja, mintha mi sem történt volna, mintha nem ígérte volna meg kétszer is, hogy nem fogja megtenni! Döbbenet, komolyan. Ugyanakkor van pozitív olvasata is a történetnek: előfordul ugyanis, hogy attól tartok (főleg szülés előtt féltem ettől), hogy majd én is azokat a hibábat követem el a nevelés során, mint a szüleim. Azt hiszem, megnyugodhatok, én nem nagyon tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy ne tartsam meg az adott szavam, hiába találnék (úgymond!) enyhítő körülményeket.

Hogy miről is volt szó? Megkértük, hogy ne a konyhai erkélyre álljon ki bagózni, válasszon egy másik erkélyt. Ezt az erkélyajtót Boni már ki tudja nyitni, és rémálmaimban már látom, hogy kimegy és fölmászik az erkély rácsára.... Franciaországban évente kb. 100 gyerek hal meg úgy, hogy véletlenül kiesik az ablakon, és KIZÁRT, hogy a gyerekem egy legyen közülük. Ezért a konyhai erkélyajtón mindig le van húzva a redőny, mert azt még nem tudja fölhúzni. Ha valaki fölhúzza (akár mi, akár vendégek) előfordulhat, hogy elfelejti visszahúzni, és innentől kezdve kész a baj.

Én nem is akartam az erkélyajtó-problémát megvitatni a mamámmal, sőt, senki mással sem akarom megvitatni: mi a férjemmel egyetértünk, miért is lenne ez az ügy vita tárgya? Lehet velünk egyet nem érteni, gondolhatja bárki úgy, hogy túldramatizáljuk a helyzetet és a széltől is óvni akarjuk Bonit, de ez, hogy úgy mondjam, mindenkinek, még a mamámnak is, a magánügye.

A mamám egyébként azzal érvel, hogy most már nem fogja elfelejteni visszahúzni a redőnyt. Én meg személy szerint ettől az érveléstől vagyok rosszul. Mindenkivel előfordul, hogy hibázik. Repülők zuhannak le azért, mert nem egy, nem kettő, nem három, hanem egyszerre NÉGY ember hibázik és/vagy alkatrész romlik el egy időben. Oké, kevés az esélye, de amikor bekövetkezik, az tragédia.