Ki fog vigyázni Bonira, amíg dolgozom?

A kérdést hónapok óta felteszem magamnak, egyre idegesebben - Z.-vel képtelenség volt róla beszélni idáig (a szokásos struccpolitika).

Elöljáróban: nem értem, egy ilyen jóléti állam, mint Franciaország, miért nem oldja meg a bölcsi-problémát. A hely ugyanis nagyon kevés, találtam egy 2011-es statisztikát, amely szerint a 0-3 éves korú gyerekek csak 16 százaléka kap helyet családi vagy állami bölcsiben. Pedig a szülési szabi 3 hónap, amihez még 6 hónap szülői szabi is jár, de ezt úgy tudom, nem mindenhol nézik jó szemmel. Szóval kereslet bizonyára lenne. Annak az esélye, hogy Boninak találjunk bölcsit, nagyon kevés, szinte a csodával határos. Bár csodák mindig vannak - például csodálatos módon lett helyünk végülis a brüsszeli munkahelyi bölcsibe, pedig a 4-es kategóriába lettünk besorolva (az elsőben vannak az egyedülálló anyák, aztán a beteg gyerekek stb.). Ráadásul ha most adjuk be a kérelmet (amit persze azért beadunk), hely ebből szeptember előtt biztosan nem lesz.

Mit csinál a dolgozó szülők nagy része? Hivatásos dadára bízza a gyerekét, aki otthonában 1-4 gyereket gardíroz, attól függően, milyen engedélyt kapott. Na erről nem szeretne beszélni Z. Azt mondja, ő nem akarja idegenre bízni Bonit. Hiába érveltem, hogy ezeknek a nőknek ez a hivatásuk, hogy nagy a tapasztalatuk stb. Azt azért jól eltitkoltam, hogy miket láttam a játszóházban, ahová Bonit hordtam (és ahonnan mindig náthásan hoztam haza): voltak nagyon szimpi dadák is - tulajdonképpen ők voltak többen -, de az egyik nő pl. rendszeresen megbüntette az egy éves gyereket, ha sírt. A sarokba rakta a fal felé fordítva, a szívem majd megszakadt. És akadt még pár ilyen cifra történet is sajna. Igazat adok abban Z-nek, hogy ez a bölcsiben nem fordulhat elő, de hát mit csináljak, ha a bölcsi egyszerűen ez nem opció?

Úgyhogy elkértem az önkormányzattól a hivatásos dadák listáját. Pár telefonhívás után találtam is egy nőt, aki elvállalta volna Bonit. Mikor már megegyeztünk, hogy mikor találkozunk és épp a címet írtam volna fel, azt mondja: - Kód: 6577,  A. lépcsőház, ötödik emelet.

Ötödik emelet?!? Egykettőre kiderült, hogy csak elméletben vagyok ilyen laza. A gyakorlat teljesen más! Az igazság az, hogy a hátam is beleborsódzott a gondolatba, hogy egy tök idegen nőre bízzam a gyerekemet az ötödik emeleten. És ha egyszer elfelejti bezárni az ablakot??

Szeretnék sokkal könnyedebb és franciásabb és bevállalósabb lenni. De hát nem vagyok az. Sőt, arról már 18 évesen lemondtam, hogy olyan akarjak lenni, amilyen nem vagyok. Azért megnéztem a Street View-n ezt az ötödik emeletet: ronda ház egy ronda környéken. Olyan fura, hirtelen az egész dada-dolog tök hülyeségnek tűnt: rábízzam a kicsi fiamat valakire, amíg mi keressük a pénzt? A bölcsi még OK, sőt, tényleg szuper lenne, ha felvennék, jót tenne neki a társaság, az új játékok, a kis barátok, na de egy idegen nő az ötödik emeleten?

Úgyhogy megegyeztünk Z-vel: mindketten három napot dolgozunk a héten (ő szombaton is), és felváltva vigyázunk Bonira. Hirtelen akkora kő esett le a szívemről, amikor ezt a döntést meghoztuk. Annyira cuki korszakban van most, napról-napra egyre többet ért, most érzem először azt, hogy minden nap valami újat tanul. Már próbálkozik a szavakkal, de még nem nagyon megy neki. Milyen kár lenne pl. lemaradni az első igazi szaváról. Hátránya ugyan van a dolognak: pl. szerintem lógni fog a belünk. És mi lesz, ha valamelyikünk megbetegszik? Illetve, Z. belátja-e majd, hogy amikor otthonról fogok dolgozni, az tényleg azt jelenti, hogy dolgozom, és csak egy kevéske pelenkázás, egy icipici építőkockázás és egy nyúlfarknyi etetés fér bele?

Aztán meglátjuk. Ki tudja, hátha hallunk majd megbízható dadáról, aki esetleg házhoz is jön, meggondolhatjuk még a dolgot. Egyelőre úgyis annyi újdonságot kell majd földolgoznia Boninak.