Micsoda sorsok!

Régen olvastam ennyire magával ragadó könyvet, mint a Vadhattyúk. Faltam. Szoptatás alatt, után, hajnalban stb., egyszerűen nem lehetett letenni. A könyv egy család életén keresztül mutatja be a XX. század Kínáját, azaz elnyomások, (polgár) háborúk, diktatúra, éhínség stb. sorozatát. Külön érdekesség, hogy noha egy kínai (nő) írta, kifejezetten a nyugatiaknak szól, az eredeti nyelve angol. Ezért sok helyen megmagyarázza a kínaiak számára egyértelmű, de a nyugatiak számára nem ismert jelenségeket. Pl. most jöttem rá, hogy Észak- és Dél-Kína között akkora a kulturális, mentalitásbeli, gasztronómiai stb. különbség mint mondjuk Svédország és Portugália között.

Ha kínaiakra  mint a gagyi cuccokat előállító, a szegényeket kizsákmányoló, olcsó kifőzdéket üzemeltető, Európát elárasztó népsége gondolunk (én így szoktam gondolni, bevallom), akkor erről a kommunizmus tehet, amely szisztematikusan elpusztította Kína hatalmas kulturális örökségét. A legelképesztőbb rész a könyvben a kulturális forradalomnak nevezett embertelen tisztogatás volt, amelyben semmi kulturális nem volt, viszont évekre működésképtelenné, kegyetlenkedések és erőszak színterévé változtatta Kínát. Egy ponton már meg is kérdőjeleztem a történet hihetőségét. De ha csak a fele igaz, az a korszak már akkor is maga volt az iszony. Ha az 50’-es évek Magyarországán a helyzet tized annyira volt súlyos, akkor már megértem Szabó Magdát, hogy miért nem akart soha gyereket (amely opció mindig is elképesztett).

Nem is a kínzások és az öldöklések voltak hihetetlenek, hanem az az hatalmas agymosás, amelynek révén az írónő pl. 24 éves volt, amikor egyáltalán elkezdett kételkedni Mao Ce-tungban – miután gyerekkorában végignézte, hogyan hurcolják meg a szüleit. Mao nyilván hisztérikus őrült volt, hiszen egyetlen normális ember sem szeretné gondolom, hogy szobrokat emeljenek neki, idézeteket skandáljanak tőle stb. stb. És egyetlen gonosz elmebeteg őrjöngése egy egész országot térdre kényszerített. Különféle manipulációval, propagandával és megfélemlítéssel elérte, hogy az emberek sematikusan gondolkozzanak és meg se próbálkozzanak az ellenállással.

Kínában a könyvet a mai napig tilos kiadni. Nem tudom megállni, hogy ide ne másoljak néhány sort belőle:

„Csak azzal törődtem, hogy valahogy megpillanthassam Mao elnököt. [...] Láttam Mao egyenes hátát és széles mozdulatokkal integető jobb karját. De egy pillanat múlva már el is tűnt. Elkapott a kétségbeesés. Ez minden, amit Mao elnökből láthattam? [...] A mellettem lévő lány megszúrta jobb kezének mutatóujját, és vért sajtolt ki, hogy írhasson valamit egy szépen összehajtogatott zsebkendőre. Szóról szóra tudtam, hogy mit fog írni. Bevált vörösgárdista-gyakorlat volt, és a kendőt aztán közszemlére tették ad nauseam: ’Én vagyok a világ legboldogabb embere! Láttam Nagy Vezérünket, Mao elnököt!’ Ahogy néztem a lányt, egyre nőtt bennem az elkeseredés. Úgy éreztem, nincs értelme az életemnek. Egy gondolat villant át az agyamon: lehet, hogy öngyilkosságot kellene elkövetnem?”

Nektek mi volt az a könyv, amit legutoljára úgy olvastatok, hogy nem tudtátok letenni?