Előnyösen hatott rám az Eiffel-torony (a Notre Dame és a kies Bois de Boulogne...)

Filmbe illő jelenetekkel tarkított, találkozásokban gazdag, fantasztikus hétvégén vagyok túl. Elképesztő (élet)történeteket hallottam, választ kaptam sok olyan kérdésre, amelyeket eddig nem mertem feltenni – az ilyen hétvégékért érdemes élni, komolyan (majd mesélek!). A lányokkal ugyanolyan jókat beszélgettünk, mint 15 éve, noha a beszédtémáink igencsak átalakultak. Most sok szó esett terhességről, kisbabákról, gyerekekről, férjekről, fizetésről, gyökeres munkahelyi váltásokról stb. Egyébként csodálom, hogy nem rekedtem be. Úgy feltöltekeztem, hogy bizonyos pillanatokban azt gondoltam: ha hétfőn negatív lesz a teszt, azt is túl fogom élni. Nem voltam bizakodó, inkább aggódó, de leginkább pedig próbáltam az agyam legtávolabbi pontjába száműzni a teszteléssel kapcsolatos félelmeimet. A lombikokról csak Kathrin tud, de most a részletek említése nélkül Ninának és Helenának is elmeséltem, hogy lassan három éve próbálkozunk.

Ma reggel már idegesen és lemondóan mentem vérvételre. Ha az előző hónapokban voltak is bizonyos tüneteim, most aztán semmit nem éreztem a transzfer után. Az eredményért délután kellett telefonálni. Kivártam egy olyan pillanatot, amikor kellőképpen erősnek éreztem magam, és felhívtam a labort. Kicsöngött, erre majdnem letettem félelmemben. Egy nő vette fel. Hát lányok, én amit ott hallottam a saját fülemmel, arra nincsenek szavak: pozitív.

Potyogtak a könnyeim! Mostanában egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy én ezt a szót lehet, hogy soha az életben nem fogom hallani. Az utolsó pár napban, a mindenfajta tünetek teljes hiányában, már kezdtem belenyugodni, hogy ez is negatív lesz. De ezek szerint...terhes lennék...? Most...?? Én...?? Ehhez az érzéshez most hozzá kell szoktatnom magam, mert én..., én ezt... egyszerűen... nem merem elhinni!!

(otthon csináltam egy tesztet: pozitív. Az ízlésemhez és a vágyaimhoz képest kicsit ugyan halványka, de pozitív, te jó ég!)