Az előző bejegyzésben ráncokról, hervadásról és kontúrok elmosódásáról írtam. Tudom persze, hogy az idősödést más szempontból is lehet (kell) értelmezni: az ember bölcsebb lesz, jobb esetben derűsebb is, amiből az a bizonyos belső szépség és tartás fakad... Na de álljon itt egy harmadik olvasat, mert ma ilyen téli rossz kedvem van: az öregedés, mint folyamatos félelem az elmúlástól, de főleg szeretteink halálától.
Ady Endre: Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Hódolat az öregek előtt
VálaszTörlésArcuk ráncbaszedte
a haszontalan időt.
Az élet méze bennük megikrásodott.
A legkeservesebb-életű is: édes.
A leghitványabbjuk is: kincstár.
Fodor Ákos a költő
VálaszTörlésSzerintem az idősekben, a ráncokban nem a bölcsesség meg a derű meg ilyenek a szépek, ez felszínes hülyeség.
VálaszTörlésSzerintem önmagában az a szép, hogy megtörtént. Hogy évek vannak mögötte, percek, pillanatok, az ő nagy pillanatai, az ő nagy örömei és csalódásai, az ő nagy tanulságai és tanításai. Egy történet, ami senki másé nem lehet és senki nem tudhatja, hogy pontosan milyen volt. Elmehetek valami giccsbe, amit ki lehet röhögni, de ez szerintem akkor is szép és önmagában értékes.
A kommenteket olvasva azon gondolkodom, hogy itt Molly-t kivéve szinte mindenki leírhatta volna azt a "Szép volt és szép is maradt"-at. Nem is gondoltam volna!
VálaszTörlés