Hogyan kell végleg elfelejteni a teherbeesés körüli gondokat?

Még a télen megterveztettem három bútort egy híres tervezőirodával. Tavasszal ajánlottak egy bútorost, akinél végülis megrendeltem a bútorokat. Már az eleje sem volt zökkenőmentes a dolognak, noha ez nem a bútoros hibája volt. Megegyeztünk, hogy július 17-re lesznek kész, ehhez nagyon ragaszkodtam, többször is elmondtam (megírtam) a pasinak, hogy ez rettentő fontos, mert utána vendégeink jönnek és mivel egy előszobaszekrényen kívül semmi bútor nincs még a lakásban, baromira fontos, hogy addigra legyenek. A pasi ígért fűt fát, de legfőképpen azt, hogy a határidőig minden kész lesz.

Ma van július 17. és bútorok sehol. Olyan mérges vagyok, hogy el sem tudom mondani. Ölni tudnék. Értem már, hogy miért robbannak ki háborúk, évekig tartó konfliktusok emberek között. Ha nem lennék ilyen civilizált, elgondolkodnék a legdurvább, legradikálisabb megoldásokon.

És nem is az zavar, hogy csúszik, hanem hogy a pasi szőrén-szálán eltűnt. Egy hete próbálom elérni e-mailen és telefonon, egy hete próbálják a szüleim, illetve a lakberendező csaj is ugyanezt, hiába. Már a megbízhatatlan emberektől is feláll a hátamon a szőr, de a sunyi alakoktól kiráz a hideg. Egyébként az is lehet, hogy simán egy tolvajjal állok szemben, aki szépen lenyúlta a befizetett 630 ezer forintot és se a pénzt és se a bútort nem látom soha.

Amellett, hogy úgy érzem, mindez az én hibám (nem kellett volna e-mailekben bízni, szerződést kellett volna írnunk, kötbérrel), folyamatosan azt hallgatom Z.-től, hogy mindez az én hibám. Tök jó, így garantált a rossz kedv, a nyomott hangulat, az önostorozás. Szüleimmel kórusban azt nyomják, hogy miért nem az IKEA-ban vettem a bútorokat, mi ez az úrinős lakberendezői modor, ők megmondták előre.

Be kell, hogy valljam magamnak, hogy álomvilágban élek. Nem voltam tuti biztos abban, hogy július 17-re befejezi a pasi (a vendégeink a jövő héten jönnek, szóval hagytam egy pár napot a késésre), de soha nem tudtam volna elképzelni, hogy az esetleges csúszásról nem számol be nekem. Hogy nem áll oda elém egyenesen azzal, hogy  sajnálom, de nem tudjuk befejezni. Ehelyett lapít. (Vagy már elverte a pénzt?) Én ilyen embert nem ismerek, B. kolléganőmön kívül, de ő köztudottan bolond, szóval, nem számít. Nem hiszem, hogy naív lennék, inkább arról van szó, hogy nem ismerem ezt a fajta világot, ahol az adott szó nem biztosíték.