Egy nehéz nap krónikája

Ma reggel megjött az értesítés: nem engem választottak a párizsi állásra. Mentális gyakorlataimnak köszönhetően csak a normális határig viselt meg a dolog. Z. viszont teljesen le van törve, nekem meg majd megszakad a szívem miatta, szegénykém, ő végig hitt benne(m).

Ahhoz képest, hogy két éve havonta kapom a rossz híreket, elég jól tartom magam. Noha ez az utolsó hónap a lombikkal és ezzel az állásüggyel nehezebb volt, mint a többi, még most sem törtem össze teljesen. Úgy látszik, az ember tényleg hozzáigazodik a körülményekhez (vagy egyszer bele fogok bolondulni? Várjuk ki a végét).

Délben a Sorstársnő is rossz hírt kapott, nem sikerült a nemtudomhányadik inszeminációja. Múlt héten még tátott szájjal hallgattam, amikor elmondta, hogy ők abszolút nem türelmetlenek gyerekügyben és az sem lenne baj, ha csak 2 év múlva jönne össze, a lényeg, hogy legyen. És kettő, de ne ikrek. El voltam hűlve ekkora optimizmus hallatán – a következő lombiknál lesz pont 41 éves. Ma nem mertem rákérdezni, még mindig ilyen bizakodó-e. Teljesen letörten kávéztunk együtt délután és miután felmentem az irodámba, egy francia bloggerlány e-mailje várt rám: a fagyasztott embriótranszfer után a terhességi tesztje negatív lett.

Amúgy én pedig baromi türelmetlen vagyok. Nem csak amiatt szeretnék most rögtön babát, mert félek, hogy később már nem lehet, hanem mert már babázhatnékom van. Persze tök jó utazgatni, olvasni, koncertekre-moziba járni, mindezt kötetlenül és szabadon, de én inkább gyereket hajkurásznék és játékokat pakolnék. LB nemrég elmesélte, hogy a 3 éves kisfia mostanában annyira nehezen kezelhető, hogy amikor egyszer hazament munkából, a férje futva jött elé az előszobába, (pedig nem az a futós típus) és hálálkodott, hogy megjött, mert egyszerűen egy percig nem bírta volna tovább idegekkel. Gondolm erre a történetbe mindenki beleborzong. Én viszont elmerengtem, hogy milyen jó is lesz ez, istenem!