Könyvek, amiket nyáron (el)olvastam – vagy nem

(Egy könyvszédelgő vallomása)

Nem egy szórakoztató nyári lektűrt, hanem Szabó Magda Liber Mortis-át vittem magammal nyaralni. Először 2011-ben olvastam; teljesen más élmény volt a könyv akkor és most. Anno sokkal jobban felkavart, most, talán mert már anya vagyok, kevésbé. A műfajt viszont (napló; ezt az írónő a férje halála utáni években vezette) nagyon szeretem. Érződik rajta egyrészt, hogy magának írja, másrészt hogy tudatában van annak, hogy egyszer valószínűleg a nagyközönség is elolvassa (és mégsem szégyell semmit). Az meg teljesen elképesztő, hogy a gyásztól megtörten, egy karosszékben gubbasztva, a macskán tartva a füzetet milyen szépen fogalmaz. 

Van egy francia rádióműsor vasárnaponként (Le Masque et la plume) ahol újságírók és kritikusok nagy hahotázás és poénkodás közepette elemeznek 4–5 könyvet. Régebben, amikor még egyedül töltöttem a vasárnap estéimet, mindig meghallgattam, manapság podcaston követem. Na, az ő ajánlásukra vettem meg két regényt, és tettem bele a bőröndömbe (nyáron nem akartam képernyőket bámulni és e-könyveket olvasni). Az egyik Fred Vargas krimiírónő, a másik Anna Gavalda, otthon is ismert francia szerző új könyve volt (Quand sort la recluse, illetve Fendre l'armure). Az első írónőben egyszer már csalódtam, de gondoltam, teszek még egy próbát, a másiktól még soha nem olvastam semmit, de most azt hallottam, különlegesen jól mutatja be ebben a műben a mai gyerekeket. 

De miután budapesti lakásunkban nagy sóhajjal becsuktam a Liber Mortist, semmi kedvem nem volt franciául franciákról olvasni. Megláttam a polcomon Nádas Péter Világló részletek c. könyvét, ami a múltkor nem fért bele a bőröndömbe. Pont jónak ítéltem meg egy félig budapesti, félig dunakanyari nyaraláshoz, elkezdtem. Az első kötet feléig jutottam kb. Zseniális! Könnyebben olvasható, mint a Párhuzamos történetek, mégis megkövetel egy olyanfajta intellekuális kihívást, ami az olvasást élvezetessé teszi. Családregény (ez a műfaj is az egyik kedvencem), fel kell hozzá szerelkezni egy tollal és egy kockás füzettel, ha az ember mindig tudni akarja, ki kinek a kije. És azok a gyönyörű mondatok! Alig várom, hogy folytassam. 

Azért hagytam abba, mert Z., aki krimit szeretett volna olvasni és behatóan tanulmányozta, hogy melyik regény lenne erre alkalmas és érdemes, befejezte a saját könyvét. Azt állította, hogy ezt nekem MINDENKÉPPEN és FELTÉTLENÜL olvasnom kell, annyira jó. A svájci Joël Dicker regényéről van szó: La vérité sur l'affaire Harry Quebert. Magam is emlékeztem, hogy pár éve milyen magasztalóan beszéltek róla a médiában. Mivel csak e-könyvben volt meg, felkutattuk egész Budapestet egy francia példányért, eredménytelenül (megvettük viszont a papámnak magyar fordításban). Végül is az történt, hogy én olvastam az e-könyvet, Z. pedig a telefonján (!) olvasta a következő könyvét. 

Micsoda csalódás! Hogy mehettem feleségül egy férfihoz, akinek ez tetszik?! Aki pedig Homéroszt is olvasott! Adva volt egy végtelenül nyálas szerelmi történet és egy gyilkosság. Rosszul megírt, ezerszer olvasott mondatok. Hihetetlen történések, amit az író nem tud a rendelkezésre álló eszközeivel hihetővé tenni, pedig pont ez lenne a dolga. Ismétlések, klisék, túlzások. Egyszóval, mindig majdnem elaludtam rajta, amikor egyszer a szüleimnél megláttam egy könyvet. 

A szomszédasszonytól kapták kölcsön, és úgy hírlett, az egész utca olvasta már, egyesek többször is, mindenkinek baromira tetszik: Az ember, akit Ovénak hívnak (Fredrik Backman). Belekezdtem. Atyavilág! Ebben konkrétan hemzsegtek a magyartalan mondatok, a poénnak szánt, izzadságszagú, humortalan és fárasztó beszólások. Na mindegy, ez a feelgood-dolog soha nem volt az én műfajom. Ezt gyorsan le is tettem; ha egy szar könyet el kell olvasnom a nyáron, akkor az nem ez lesz. 

Visszatértem tehát a svájci krimihez, döcögősen haladtam. Borzasztóan zavart a pongyolasága, és az az igyekezet, ahogyan túl átlátszóan próbálja meg elérni azt, hogy az olvasó mindig a soron következő szereplőre gyanakodjon. Nyaggattam Z-t, hogy mondja meg, ki a gyilkos, kíméljen meg az olvasás gyötrelmétől. Mikor már majdnem lemondtam róla, eszembe jutott, hogy meg kéne tudni, mit mondtak róla a hosszú évek vasárnap esti szeánszai során már-már haverjaimnak érzett rádiós újságírók. Előkerestem az internet bugyraiból a 2012-es adást, és kajánul hallgattam végig, ahogy egyöntetűen kimondják: a könyv bénán van megírva (ok, egyesek szerint viszont izgalmas. De ők biztosan nem Agatha Christie-n nőttek föl.) Abban is egyetértettek, hogy nemhogy kísértetiesen, hanem már-már plagizálva hasonlít a 20. század végének egyik legnagyobb regényéhez, a Szégyenfolt c. könyvhöz Philip Roth-tól. 

Erről a könyvről soha nem is hallottam, rákerestem. Magyarul már nem lehet megvenni, se újonnan, se használtan, beiratkoztam tehát a központi Szabó Ervin könyvtárba. (Kis kitérő arról, hogy miért utálom a könyvtárakat: olyan agyonolvasott, koszos és gyűrött salátalevelet kaptam, hogy végig az járt az eszemben, hogy vajon hány ember olvasta ezt a könyvet előttem a WC-n??) Rohamtempóban elolvastam, nagyon fura könyv volt, érdekes kérdéseket feszegetett (pl. hogy honnan számítódik, hogy ki-ki melyik emberi rasszhoz (ez PC? Mondunk ilyet?) tartozik). Tényleg baromira hasonlít a svájci krimi hozzá, de nem zavaróan, inkább mintha tudatosan és nyíltan kölcsönvett volna belőle elemeket. 

Úgyhogy megint visszatértem Harry Quebert-hez, közben a papám is elkezdte, és hasonlóan szenvedett vele. A második része kicsit fordulatosabb volt már, egyes részek mág tetszettek is, az utolsó oldalakon volt egy nagyon ütős fordulat is, amire tényleg nem számítottam. Azt is meg kell hagyni, hogy az idősíkokkal nagyon virtuózul bánik a pasi. De összességében nem érzem igazoltnak a nagy felhatást a könyv körül.

Most újra elő akartam venni a Világló részleteket, de annyira nem tömegközlekedés- és játszótér-kompatibilis, hogy azt hiszem, meghagyom otthoni olvasmánynak. Lekaptam viszont a polcról a kicsi, kézreálló, praktikus Nincstelenek c. kisregényt Borbély Szilárdtól (és Martine-tól, ugyanis tőle kaptam!).

JátékSTOP

Tegnap nem a játékok felét, nem a kétharmadát, hanem kb. a 90%-át (ha nem a 95%-át!) bedobozoltam, felcímkéztem és Boni közönyös tekintetétől kísérve levittem a pincébe. Csak egy komplett vonatpálya, a kiskonyhája, két busz, pár autó, a közlekedési táblák és a sorompók maradtak meg. ISTENI a rend.

Miután följöttem a pincéből, egymásra néztünk Z-vel és azon gondolkodtunk, hogy de miért nem jutott ez eddig az eszünkbe? Miért éltünk vállalhatatlan felfordulás közepette ennyi éven keresztül? Amikor pedig ez a gyerek nem is játszik rendeltetésszerűen a játékaival! Biztos vagyok benne, hogy neki sem volt jó a folyamatos kupi és a rengeteg játék. Ez egyszerűen nem lehet normális. Játékboltot nyithattunk volna.

Boni még olyan, mint babakorában: egy sima madzaggal elvan napokig – és most csak egy kicsit túlzok. Rakosgatja, fölragasztja a falra (ilyenkor tilos a bemenet), maga után húzza, nekünk kell a madzagot fogni (ilyenkor ő a modzony, mi meg a vagonok). Vagy elcsór egy-egy konyhai eszközt, azokkal játszik.

De mostanában leginkább az irodaszerek érdeklik. Szerintem ez a gyerek előbb fog megtanulni írni, mint olvasni. Mániákusan körmöl, rajzol, színez, ragaszt, vág (nyír), csomagol. „Betűket” ír egy lapra, majd megkéri, hogy olvassam föl (áinop-iiun). Utána megkérdezi izgatottan, hogy ez mit jelent? (borítékolható a csalódás). A múltkor nem jött el a játszóra a kis barátja, és Boni képes volt 2 órán keresztül a padon rajzolni! Egyszer meg „kiállítást” rendezett a művéből a csúszda mellett.

Van ott egy mászóka, az ismerős apuka alig bírja a 2 éves ikreit elkapni, amikor azok lepotyognak róla. Boni még soha csak felé sem nézett ennek a mászókának! A jelek és a jelzés érdekli: a közlekedési és egyéb tiltó vagy figyelmeztető táblák, a nyilak, a hangjegyek, a számok, a térképek, a naptár és a pénz (bankjegyek és érmék). A lakás számos pontjára kiplakátolja a bolt (??) nyilvatartási idejét, a vonatindulást, az árat. Saját pénztárcája van! (játékpénzekkel, használaton kívüli bankkártyákkal, lejárt törzsvásárlói kártyákkal) Érdekes viszont, hogy a szabályok (társasjátékok szabályai) hidegen hagyják, nem szeret velük (velünk) játszani.

Szóval egy ilyen gyerek simán elvan a hatezrdeik mentőautó, a teljes legókészlet, az orvosi táska, az alvósállatok vagy a garázs nélkül. Az a terv, hogy majd télen felhozunk belőlük ezt-azt.

 

Hogyan szerettem meg a komolyzenét?

Nehogy nem voltam nagy rajongója; kifejezetten utáltam. A komolyzene számomra egyet jelentett a cincogó hegedőfutam miatt felhangosított rádióban nekibődülő, majd zuhatagszerűen elölmlő trombita- vagy harsonaszólam következtében papot-csapot otthagyva, a rádióhoz annak lehalkítása céljából odarohanva kapott szívrohammal.

Egy időben sokal beszélgettem egy muzikológussal, aki csak a fejét csóválta arra a problémámra, hogy az én fülemnek a komolyzene túl hangos. Javasolta azonban, hogy hallgassak Borogyint, azt talán kevésbé tűnne.. (itt sóhajtott) fülsiketítőnek. Ajánlott egy konkrét vonóskvintettet, amit valóban nagyon megszerettem, hónapokig hallgattam, majd teljesen a hatása alá kerültem. Ebben az időben történt az is, hogy elmentünk a brüsszeli hangszermúzeumba, ami az összes múzeumélményeim közül is talán a legjobb volt: 8 ezer érdekesebbnél érdekesebb hangszer van kiállítva 4 emeleten, teljesen elképesztő.

Borogyin és a hangszermúzeum: ez volt a két mérföldkő. Aztán jött az a másfél év, amikor a világból kiszakadva, egy teljesen már dimenzióban és új lelki állapotban otthon voltam Bonival. Nem akartam, hogy a rádiót hallgassa a gyerek, rákaptam a klasszikus adóra. Aztán magam is beiratkoztam gitározni, majd szolfézsra. Rájöttem, hogy a komolyzene szerencsére nem egyenlő a monunentális és katartikus szimfóniákkal. A komolyzenei korpusz icipici hányadát ismerem csak, abból sem tetszik minden (a szimfóniákat továbbra sem szeretem). Olyan szavakkal ismerkedem, mint opusz, tétel, nyitány, prelúdium, fúga – mit csináljak, totális ignoranciában éltem eddig. 

Kedvenceim Beethoven zongoraszonátái. Egészen elképesztő, hogy milyen dallamok pattantak ki a fejéből! Például ez. Hát nem gyönyörű? Nem is találok rá szavakat. A közepe-vége felé van egy részt, amit leginkább egy orgazmushoz hasonlítanék. Beethoven után Borogyin vonóskvintettjét hallgatni pedig olyan, mintha egy salátán-grillezett halon élő, fegyelmezett, jó kondiban lévő illető betérne egy csokikrémes, cukormázas, tejszínhabos sütiket áruló cukrászdába.

Amúgy komolyan azon gondolkodom, hogy vagy a gitárt vagy a szolfézst elhagyva, zongorázni tanulok inkább. Nagyon vonz a hangszer teljessége (ugyanakkor ez az ijesztő is benne): hogy a violin- és basszuskulcs is használandó. Képes lennék-e az agyamat kétfelé osztani? Aztán a gitárhoz képest átláthatóbb, lineárisabb, szimmetrikusabb – fekete-fehérebb, írnám szinte akaratlanul.

Luxusgyerekkor

Folyamatosan jelenlévő, részmunkaidőben dolgozó, jófej és megértő szülők; kiegyensúlyozott, bio és helyi termékekből okosan összeállított étrend; jó levegőn, együtt eltöltött, tartalmas hétvégék; tengerparti nyaralások; síelés; úszótanfolyam; nagy családi összejövetelek; plafonig érő karácsonyfa; zeneiskola; együttanulás; téli estéken maratoni társasjátékozás és kártyázás; válogatott és színvonalas olvasmányok; külföldi nyelvtanfolyamok; jogsi 17 évesen; hasonszőrű családokból jövő, értelmes és szimpatikus barátok:

mindez a mai gyerekeknek már nem a luxus kategória, hanem ALAP lesz.

A mi gyerekeinknek az lenne a luxus, ha:

- egyedül közlekedhetnének a városban 8 évesen,
- és saját kulcsuk lenne a lakáshoz,
- az utcában focizhatnának a szomszéd gyerekekkel,
- vagy adott esetben verekednének,
- zsíros kenyeret ebédelhetnének egy hétig, jégkrémmel,
- napokig nem mosakodnának, csak mondjuk egy tó (vagy folyó) vízében,
- és döglött patkánnyal kereskedhetnének, amit madzagra költve a fejük felett tudnának lóbálni!

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak (panaszkodás!!)

Nem hiszem el, hogy az a pár hét szabi, amit már márciustól annyira vártam, és amit hónapokig tervezgettem, már véget ért! Vigyázat, nosztalgiával kísért panaszkodás következik.

Tudatában vagyok az oltári nagy szerencsémnek, hogy ennyi időt ki tudtam venni és együtt el tudtunk utazni. Azt is tudom, hogy a kétlaki élet már csak ilyen: egyszer itt, másszor ott, a kettő együtt nem megy. Valamint akkora napsütés- és melegdózist kaptunk idén, hogy ezzel könnyedén ki kell húznom.. jövő nyárig.

De könyörgöm: jövő nyár!! Milyen messze van az még! Mennyire öregasszony leszek én már akkorra, hogy a férjemről már ne is beszéljünk. Meg akarom állítani az időt. Hiába szeretünk itt lakni, hiába még az őszt is szeretem (illetve kiegyezek vele), na ne már, hogy ennyi volt a nyaralás, a kánikula, a Mo-i barátok, a pihenés. Jó, lesznek még más szuper dolgok is a következő tanévben, de ha minden így illan el, mint az idei nyár (márpedig így), akkor még pár ilyen nyaralás, és nagykorú a gyerek (és haverokkal megy nyaralni – TE JÓ ÉG.).

Aztán pedig ez a mókuskerék, istenem! Kezdődik újra. Pedig objektívan vizsgálva nem lehet semmi panaszom – de most hadd panaszkodjak egy kicsit. Valamit nagyon elrontottunk ebben a lakásban, nincs elég bútorunk, vagy nem tudom, de folyamatos a kupi, a káosz. Állandóan helyet keresek valaminek, kis zacskó a kis dobozba, kis doboz a nagyobb dobozba, azt föl a polcra, aztán elfelejtjük, hogy fölpakoltuk, napokig keressük a kis zacskót, benne a kis bizbasszal. Semmiség, de az életet keseríti meg. Ugyanígy az is, hogy nincs akasztónk (leszakadt), kabátok mindenütt. Játékok, amíg a szem ellát (bár mióta hazajöttünk, nagy lendülettel levittem a pincébe egy adagot). A ruhásszekrényem katasztrófa, ugyanakkor nincs mit fölvennem. Boninak szabad bejárása van a hivatalos papírokhoz (mert nem tudjuk máshogy megoldani), rájár a Post-Itokra, ragasztókra, papírokra, tollakra.

Aztán a szennyes, te jó ég. Túl sok ruha, törölköző és egyéb van a körforgásban valszeg, mert Budapesten ez soha nem probléma. De itt az életem arról szól, hogy a szennyes ruhákkal harcolok. Eleve annyi van, hogy csak behajigáljuk őket a kisWC-be minden rendszer, struktúra és elrendezés nélkül. És miután kiveszem őket a szárítógépből, négy (!!) db. kosárban tárolom őket napokig, míg összehajtogatom.

És a teendőlisták. Az életem megkeserítői. Miután betettük ide a lábunkat, már a fejemben kavarogtak a teendők: mit, mikor, milyen sorrendben. Ez az, ami széppé tesz egy nyaralást, hiszen egyáltalán nem voltak hivatalos dolgok. De most? Átutalni, megrendelni, elintézni, kikeresni. Még a gitározást is be kell ütemeznem. Itt nem elég a napi 24 óra, hogy mindent megcsináljak!

Mindez valójában amiatt van, hogy nagyon sokat dolgozom itthonról, és teljesen átszövik a mindennapjaimat a határidős munkák. Ha kell, este, ha kell hétvégén, de akkor ugye tolódik a fényképek letöltése, a pakolás, az olajcsere stb. Mindezt egy olyan férjjel, aki meg van róla győződve arról, hogy gyerekjáték egyszerre dolgozni is és Bonira vigyázni, mert különben is, amikor a gép előtt ülök, akkor biztosan csak internetezek és ruhákat rendelek magamnak (most sarkítok).

Ja, na nem mintha nyaralás alatt lett volna mindenre időnk. Nem tudtunk mindenkivel találkozni (öt hét alatt! oké, ebből kettőt vidéken voltunk), nem voltam kozmetikusnál, kimaradtak programok, Jonatánt kevésszer láttuk (totálisan ellentétes a két gyerek (és család) bioritmusa). Áááá, nem is ragozom tovább. SOHA nincs elég időm, viszont MINDIG bűntudatom van a halogatott és el nem végzett teendők miatt.

Egy új francia dámával gazdagodott a világ

Érdeklődési kör

Épp a szállodához érkeztünk Németországban, amikor Boni izgatottan elkezdett mutogatni az út túloldalára:

- Mama, mama, nézz, ezs mi? Ott, ezs mi? Nadon érdekes!!

Pont a szállásunkkal szemben vert tanyát egy vándorcirkusz, kint legeltek az állatok. Ovónői hansúllyal kezdtem bele a magyarázatba:

- Az, kicsim, egy teve. Képzeld, egy vagy két púpja..
- Nem!! Azs ott! Azs mi?? Pourquoi il y a deux nyíl?? (=miért van ott két nyíl?)

Jobban megnéztem... hát nem a megállni tilos tábláról beszélt?? A tevére, lámára, pónilovakra rá sem bagózott!